Érzések (2009. március)
2009.04.02. 22:33 :: gendalor
3 komment · 1 trackback
Vége (2009. február)
2009.04.02. 22:32 :: gendalor
Szólj hozzá!
Eszter vagy a mellkasom... (2008. december)
2009.04.02. 22:30 :: gendalor
Szólj hozzá!
Szeretni és szeretve lenni... (2008. október)
2009.04.02. 22:28 :: gendalor
Szólj hozzá!
Füstös világ (2008. augusztus)
2009.04.02. 22:26 :: gendalor
Szólj hozzá!
Az égszínkék szemű kisleány (2008. október)
2009.04.02. 22:16 :: gendalor
Szólj hozzá!
Isten hozott, kisember!
2008.09.13. 20:13 :: gendalor
2008. május 22. A nap, amelyen egy kis élet a világunkba érkezett. 2008. május 22. A nap, amely örökre megváltoztatta az életemet.
Öt évvel ezelőtt, szintén egy vidám, tavaszi délutánon volt életem egy másik nagy fordulópontja. Az volt az első alkalom, hogy kisbabát tartottam a karomban. Tizenöt éves voltam, ő három hónapos.
Az első pillanatban elvarázsolt az égő szemű, csendesen szemlélődő kicsi lány, mégis jó ideig csak méregettem. Nem tudtam, mit kezdjek vele. Aztán valahogy az ölembe adták… Először megijedtem, féltem, nehogy kárt tegyek benne, de hamarosan minden félelmen eltűnt, amikor létrejött közöttünk a kapcsolat.
Elsöprő volt és elemi erejű. Talán az elsőként feléledő anyai érzés, amit a testedhez simuló gyermek melegsége, illata okoz. Talán még ennél is több… Aztán sajnos csak ritkán láthattam, de éreztem, hogy akkor, abban a pillanatban erős kötelék köttetett.
Éreztem, hogy az élet még rengeteg közös titkot rejt számunkra, hogy a sorsunk valahol összefonódik. Különleges kicsi lány ő, ezt az első perctől tudtam. Nem csak mert okos és mert gyönyörű szép, ennél jóval többről van szó. Azt a karizmát láttam meg benne, amit csak nagyon kevés ember hordoz magában.
Áldott volt, és tudtam, nagy feladatok várnak rá élete során, és hamarosan azt is megértettem, hogy az én sorsom pedig az, hogy vigyázzak rá, segítsem, és megtanítsam neki mindazt, amit én már megtanultam.
A Sors különös játéka során most, öt év múltán kaptam meg a várt megerősítést. A kislánynak ugyanis kisöccse született, és legnagyobb meglepetésemre a szülei engem választottak ki ama nemes feladatra, hogy a keresztanyjaként vigyázzam kicsi életét.
Hatalmas megtiszteltetés ez számomra, és hatalmas felelősség is. Aki ismer, tudja ugyanis, hogy én elég szerencsétlenül jártam a keresztszüleimmel. Gyakorlatilag öt éves korom óta nem nyitottak ajtót rám… Persze a Sors kegyes volt, és később küldött nekem két nagyszerű embert, akiket nagyon szeretek, de a történetem azért megtanított valamire.
Megfogadtam, hogy ha nekem egyszer keresztgyerekem lesz, én úgy fogok tenni, ahogyan azt kell. Mellette leszek, míg élek, szeretni fogom, akár a saját gyerekemet, és igyekszem majd megfelelni a kötelezettségnek, amit vállaltam.
Éppen ezért tudtam, hogy végig kell gondolnom alaposan, mit válaszolok. Bevallom, kétségeim voltak, hogy elég érett vagyok-e már egy ilyen komoly feladathoz, de arra gondoltam, ha a szülei bíznak bennem, és rám merik Őt bízni, akkor én azt a Sors akaratának tekintem, és elfogadom.
Boldogan vállaltam hát, hogy az élete részévé váljak ennek a kisfiúnak, és vele együtt a kislánynak, akivel azon a napon, öt évvel ezelőtt megismertem egy nagy varázslatot. Nem ígérhetem, hogy tökéletes keresztanya leszek, de azt igen, hogy megpróbálom, és hogy szeretni és védelmezni fogom mindkettőjüket, amíg csak élek…
És most… 2008. Szeptember 13. A nap, amikor az ígéretem a család és Isten előtt megpecsételődött. A nap, amikor új szakasz veszi kezdetét a jövőbeni, közös életünkben… Isten hozott közöttünk, kisember!
Szólj hozzá!
Kisfiú
2008.07.21. 17:16 :: gendalor
Nemrégiben ahogy az otthonom egy eldugott részén kutakodtam, a lomok között egy érdekes kincsre bukkantam: egy fényesre csiszolt fa ládikára, tetején csodálatos rózsa intarziával. Akkor már tudtam, hogy a ládika nagy titkokat rejt, elvégre a rózsás dobozkák már csak ilyenek!
Hamarosan ki is derült, hogy igazam volt, valóban kincset találtam, bár akkor még nem is tudtam, mekkorát. A dobozban ugyanis régi, nagyon régi fotók voltak, csupa fekete-fehér, rajtuk esküvők, pufók kisgyermekek és családok vidám képei. Volt egy 1927-es, talán az volt a legrégebbi, számomra teljesen idegen emberek mosolyogtak vissza róla.
Találtam egy fotót, szépen felöltöztetett, hurkás baba volt rajta, úgy másfél-kétéves. Egy karosszékbe ültették, mellette kis asztalka, terítővel, virággal, amilyen a régi képeken lenni szokott. A csöppség arcán pedig ravasz mosoly, amolyan igazi rosszcsont-féle. Úgy sejtem, ez a kifejezés nem annyira a fényképésznek szól, mint inkább a mögötte ügyeskedő anyucinak vagy apucinak, aki megpróbálja elterelni a pici figyelmét a gonosz bácsiról, aki elvakít azokkal a hirtelen villanásokkal.
A következő képen is ő, ugyanazzal a háttérrel, de a ruha már eltűnt róla, csak valami fehér kis alsóruhát visel, és láthatóan kedvére van a változás, mert az a mosoly, ami az előző képen is ott volt, most még incselkedőbb, már-már grimaszszerű, és ettől az embernek olyan kedve támad, hogy odamenjen, és jól megdögönyözze. Már-már hallom azt a gyermeki kacagást, amitől elolvad az ember szíve, amitől a gondokkal terhelt felnőtt is átéli egy pillanatra azt az egyszerű, éteri boldogságot, ami a gyermekek számára még olyan magától értetődő.
Aztán látom ugyanazt a kisembert néhány évvel később, úgy öt-hatévesen. Bájos arcú, kedves tekintetű kisfiú lett belőle. Ebben a korban sok kép készült róla: egy öltönyben, nyakkendőben, mappával a kezében, akár egy miniatűr üzletember, egy másik kantáros nadrágban, aztán a barátaival, az állatkertben, kisoroszlánnal az ölében.
De mindegyiken ugyanaz az ártatlan, jóságos tekintet. Eszembe jutott, mit gondolhat vajon, mikor ezek a képek készülnek? Amikor az udvarban játszik a barátaival? Amikor az iskolában ül egy halálosan unalmas órán? Miről álmodik? Talán hogy szűcs lesz, ahogyan az édesapja? Vagy borász? Esetleg tűzoltó akar lenni? Vagy oroszlánszelídítő?
Csupa álom lehet még az élete, játék és boldogság. Mire gondolhat, amikor a jövőjébe tekint? Sikert lát, családot és boldogságot? Talán. Nem tudja még, hogy bár az élet valóban játék, a játékban olykor veszíteni is kell, és van, hogy ez a veszteség kínzó, és az ember szíve beleszakad. Nem tudja, hogy a játékban sokan csalnak, és gyakran a legjobb barátok okozzák a legkegyetlenebb bukásokat.
Ő még nem tudja, hogy hiába játszik végig szabályosan, a játékmester olykor mégis büntetést ítél neki. Van, hogy ki kell maradnia egy körből, és van, hogy vissza kell lépnie. Nem is sejti még, hogy az élet a világ legnehezebb játéka, ő csak azt az egyet tudja, hogy játszani azért mégiscsak élvezet.
Igen, sok mindent ki lehet olvasni egy kisgyerek szeméből, hiszen az élete akkor még csupán ígéret. De valamit megtanított nekem: hogy most is, több mint ötven évvel később, amikor az a kisfiú már rég felnőtt, már sok leckét megtanult az életről, férj lett és apa, még most is ott él a szemében az a tekintet, a kisfiú ártatlan, jóságos és ösztönösen bölcs tekintete. És én kívánom, hogy ez a tekintet még nagyon sokáig ragyogjon ugyanilyen töretlenül.
Édesapám, kívánok Neked nagyon boldog születésnapot, és mindig, ha visszaemlékszel a már mögötted álló évekre, vagy előrepillantasz a jövő felé, emlékezz a kisfiú bölcsességére, arra, hogy az élet játék, és hogy játszani mennyire jó!
Szólj hozzá!
Munka: pénz - öröm?
2008.06.01. 21:24 :: gendalor
Ez az egész kérdés ma délután fogalmazódott meg bennem. A következő történt: épp egy buszmegállóban álltam, idegen városban, idegen buszra várva, kissé idegesen, csomagokkal megrakodva a tikkasztó melegben, amikor is egy néni odatipegett hozzám.
Először csak a buszról kérdezett, de ahogy az lenni szokott, hamar bele kívánt merülni életem történetébe… Mivel finoman szólva nem voltam valami nagy társasági hangulatban, kedvesen ugyan, de inkább csak igen-nemekkel válaszoltam.
„Ismeretségünknek” körülbelül a második percében persze előkerült az „És te mivel foglalkozol?” - kérdés, életem jelenlegi legbonyolultabb és a legkevésbé megválaszolható kérdése. Nem szeretek erről idegenekkel beszélni, mert a válaszokat még én is csak most keresem, és ez az egész még számomra is zavaros kissé.
Persze ha egyszer felmerült a téma, már nem lehet belőle kimászni, főleg nem az ilyen kíváncsi nénikék előtt. Megpróbáltam ugyan, de hiába, ahogy mindig, most is csak azt értem el, hogy egyre jobban belebonyolódtam.
Aztán valamikor, a pszichológia mint lehetséges foglalkozás kiejtésekor, furcsa dolog történt: a néni egyszerűen kijelentette, mintha ez valami jelentéktelen időtöltés lenne (nem is munka), hogy azzal nem lehet valami jól keresni. Akkor vettem észre, hogy valójában bármi is került szóba röpke néhány perces beszélgetésünk alatt, ő mindent a leendő kereset alapján ítélt meg.
Aztán amikor azt meséltem, miért nem lettem végül építész, hogy ezt mint a világ egyik legszebb szakmáját csak szívvel lehet csinálni, nekem meg úgy őszintén nem ment, azt mondta, hogy szerinte bármit is tanul az ember, amikor elkezd dolgozni, már úgyis csak a pénz miatt fogja csinálni, és akkor már nem is fogja szeretni.
Ekkor valami ösztönből fakadó, megrökönyödött, mélyen felháborodott hang szólalt meg bennem, a tiszta szív igazságának hangja. Ez nem lehet! Nem lehet így! Elveszhetne mindaz a boldogság, mellyel a jövőbe tekintve álmodtunk valamiről és amely végigkísérte a megvalósítás útját? Elveszhetne, csak mert elértük a célt, és az álomból valóság lett?
De hát könyörgöm, attól az még ugyanaz a nekünk kedves dolog marad, és ha még pénzt is kapunk érte, az aligha keseríti meg, százszor inkább megédesíti! Bár nem vagyok a pénz híve (számomra ez mindenkor csupán szükséglet, nem örömforrás), mégsem gondolnám, hogy a pénz puszta jelenléte tönkretehetne egy több éves, évtizedes álmot…
Nem értem… Olyan kevés az a szerencsés, aki azzal keresheti a kenyerét, amit igazán szeret, mért kell még ebből is valami silány elégedetlenségi forrást csinálni? Mért nem lehet egyszerűen csak használni és hálát adni a sorsnak ezért a különleges ajándékért?
Talán túl naiv vagyok. Lehet. De százszor inkább legyek naiv, kockáztatva, hogy fájjon, mint hogy biztosan, de boldogtalan, örömtelen, hittelen, a semmiben éljek. És azt hiszem, a valóra vált álom a legnagyobb kegyelem, amit a Sors adhat, hiszen ha elég őszinték és nyitottak vagyunk ahhoz, hogy értékeljük, egy álomban élhetünk tovább…
2 komment
Búcsú
2008.04.24. 16:49 :: gendalor
Mert valami, ami az életünk része volt, megszűnik. Az olyan elmúlásokon, ami örömet, megkönnyebbülést okoz, könnyen túlteszzük magunkat, míg egy szakítás vagy egy szerettünk halála után mély, talán sosem begyógyuló seb marad hátra. Ilyenkor nehéz elképzelni, hogy a búcsú jó is lehet.
Pedig az. Mert a búcsú, az elmúlás mindig valami újnak a kezdetét is jelenti. Lehetőséget, hogy az életünket egy új irányba tereljük. És a búcsú felszabadulás is, mert valahányszor elengedünk valakit vagy valamit, elvágunk egy köteléket, ami e földi élethez láncol, és a lelkünk egy kicsivel közelebb kerül a végső szárnyaláshoz.
Épp ezért szeretem a búcsút. Fura ezt kimondani, de így van. Korábban rettegtem elengedni még a legapróbb, buta kis szokásomat is, sőt még a fájdalmaimhoz is ragaszkodtam, de az évek megtanítottak búcsút mondani azoknak. Hiszen igazán csak az a miénk, ami a szívünkben van, maga a szeretet, és azt nem veszíthetjük el soha. A többi puszta önzés, nem más. Persze a mai pillanatig fáj megválni a legjelentéktelenebb dolgoktól is, de már tudom, hogy az életben minden egyes búcsú egy új tapasztalatot jelent, amivel idővel többé válunk.
Különben is, az emberi lét sajátossága a múlandóság, a birtoklás és elvesztés örök körforgása. Senki nem szeret belegondolni, hogy elveszítheti, akit vagy amit szeret, épp ezért kell kiélveznünk minden egyes percet, amíg a miénk, és ha már nem, boldogan emlékezni, hogy a miénk lehetett.
Maga az élet is ilyen: megszületünk, élünk, meghalunk. Szeretünk és elvesztünk, boldogok vagyunk és szenvedünk, nevetünk és sírunk… Látszólag egy helyben járunk, mert sosincs egy tökéletesen boldog vagy egy egészen szomorú pillanat. De tudod mit? Én épp ezért szeretem. Mert a fájdalom értékesebbé teszi a boldog perceket, és a boldogság reménye éltet, ha valami fáj. És ez az egység segít abban, hogy megértsük, az élet is elmúlik egyszer, de a kezünkben a lehetőség, hogy értékesebbé tegyük, amíg tart!
1 komment
Látomás
2008.04.24. 16:42 :: gendalor
Ahogy az élet is. Az ifjúság elmúlása után az ember elér egy pontra, amikor az élete kiteljesedik, azonosul valódi önmagával, és megleli az ősi, tiszta harmóniát. A csapongó, végletes érzelmeket felváltja valami mély, tartalmas nyugodtság. Ez egyfajta tudás, elfogadás, ilyenkor már sok kérdésre megtaláltuk a választ, és amire nem, azt már nem is keressük többé. Mert nem fontos. Ami igazán fontos, már a miénk.
Ezt a tudást ő is birtokolta már, ami igazán számított, az övé volt. Az istenek kegyeltje volt, ehhez kétség sem fér. Megkapott mindent, amire vágyott. Igaz, annak ellenére, hogy nem volt még öreg, eddigi élete rendkívül gyötrelmes volt, de sosem panaszkodott. Mindig is tudta, hogy így lesz, tudta, hogy több fájdalom és szenvedés jut neki, mint másoknak, mert ő nem olyan volt, mint mások. Különbözött.
Igen, különbözött, gondolta, ahogy ott állt a sziklák peremén. A szél, mely mélyen alatta oly vadul szította a tajtékzó hullámokat, lágyan simogatta még mindig szép arcát, melyről lelkének különleges bölcsessége áradt, vidáman játszott kibomló fürtjeivel. Hosszú, fehér ruhája törékeny bokáját verdesve táncolt a széllel. A fülében himbálózó ásványfüggők és a hozzájuk illő nyáklánc és karkötő mágiával vette körül, teste vonalát valami finom, alig látható rezgés vette körül.
Mezítláb volt. Szeretett mezítláb lenni, érezni bőrén a több ezer éves sziklák nyomát és a vígan zöldellő fűszőnyeg selymességét, mely mindig is az életet, az újjászületés reményét jelentette számára.
Volt valami ősi misztikum ebben a látványban: ahogy ott állt a maga idejében és dimenziójában, a modern kor gyermekeként, körülötte az időtlen, meg-megújuló természettel, lelkében ezer idővel és dimenzióval. Látott. Látta a jövőt és a múltat. Gyermekkora óta megvolt ez a képessége, de korában inkább csak érzett. Az évek azonban megtanították használni ezt a különleges ajándékot.
Egész fiatalon volt az eszmélése. Azóta sokat tanult és tapasztalt. Akkoriban rengeteg félelme volt, de mára leheletnyi emlékük maradt csupán. Erős és bátor asszonnyá vált. Sokat küzdött a hitéért, és sokat csalódott. Gyakran keserves árat fizetett a jóságáért, naivitásáért, de mindig felállt és folytatta a küzdelmét. Sokaknak segített, férfiaknak és nőknek, gyermekeknek és felnőtteknek, átlagos embereknek és kiválasztottaknak.
Sokan támadták különcsége és jó szíve miatt, de még többen szerették őt. Rengeteg ember vette körül, szíve mégis hosszú ideig magányos maradt. De tudta, érezte, hogy várnia kell, és eljön majd az ő ideje. A rendíthetetlen hittel és türelemmel telt magányos évek százszorosan megtérültek, amikor megtalálta őt. A férfit, élete szerelmét. A férfit, aki tőle most csupán néhány méterre volt kedves családi fészkükben, a három csodálatos gyermekkel, akiket együtt nemzettek. Aranyhajú, vidám teremtések voltak, jólelkű, sugárzó tekintető angyalok, akiket az ég küldött, hogy mosolyt hozzanak a világba.
Sikeres is volt. Nevét rengetegen ismerték könyvei és művészete által. Elismert művelője volt a lélek tudományának, az emberek mint mesterüket, spirituális vezetőjüket tisztelték és szerették. Persze sokan bolondnak tartották, de ez őt sosem zavarta, sőt mindig jót mulatott rajta.
Összességében szép és boldog élete volt, és elmondhatatlan hálát érzett, amiért ennyi szépség megadatott neki. Ez kavargott a fejében, miközben ott állt a szikláknál, a tenger vad morajlása és a szél hívogató suttogása mellett világok kapcsolódtak össze lelkében: jövő és múlt felsejlő árnyai. Látta élete sebesen pörgő filmszalagját, nevető gyermekekkel, sír felett zokogó rokonokkal, sikerekkel és kudarcokkal, csatákkal, amelyeket még meg kell vívnia, és a férfival, aki mindvégig a kezét fogja, míg a film egyszer csak meg nem áll.
És látott egy lányt: fiatal volt, tele reménnyel, vágyakkal és kérdésekkel. Egy lányt, aki elindult az úton, hogy legyőzze a félelmeit és megkeresse a válaszait. Egy lányt, aki olyan erősen és mélyen hitt abban, hogy egyszer majd az az erős és bátor asszony válhat majd belőle.
Szólj hozzá!
A ködön túl...
2008.01.23. 20:03 :: gendalor
Ebben az írásomban nem takarózom egyes szám harmadik személyű alakokkal, ez most nem elbeszélés formájú írás lesz, mert ez most nem is csak egy írás, mint a többi. Amit most olvasol, az rólam szól, az életemről, a jelenem problémáiról és a jövőmről. Őszinte vallomásnak szánom, és remélem, hogy meg fogod érteni a lényegét.
Ha egy kicsit is ismersz, tudod, hogy válaszút előtt állok, tudod, hogy ott akarom hagyni az egyetemet, de talán nem tudod az okát, és nem érted, mért tétovázok. Megértem. Az édesanyám néhány héttel ezelőtt mondott nekem valamit. Valamit, amit minden embernek mondtak az életében legalább már egyszer. A nagy igazság: „Az élet nem habos torta.”
Bevallom, először dühös lettem, mért mondja ezt nekem, amikor sosem gondoltam így, és most épp az ellenkezőjéért küzdök. Aztán elgondolkoztam, ép ez az, épp ez a baj, hogy az én életem eddig igenis hogy az volt: egy szépen felépített, emeletes habos torta. Egyetlen bibi van csak: én nem szeretem a habos tortát! Hogy őszinte legyek, egyenesen utálom. Már a torta magában sem vonz, de ha elképzelem a tetejére azt az édes, mázas, cukros habot, a hideg is kiráz tőle. És különben is, még akkor is, ha szereted, ha túl sokat eszel belőle, előbb-utóbb beteg leszel.
Én a mértékletesség híve vagyok, ebben legalábbis. A sós kiflit szeretem, a maga egyszerűségével. Nem a kelt tésztás, felfúj csoda-sütit, hanem a sima, nagyi-féle apró kiflit. Meg a csokit, a lágyságát, szenvedélyét, kávé keserű varázsát. De a legjobb: ezek váltogatva! Egy korty kávé, egy falat kifli, egy kis csoki… Változatosság. Ez az, ami megfog benne. Az ízek harmóniájának egymásutánja, épp ezt keresem most az életemben is.
Eddig minden olyan szépen alakult, olyan életem volt, amit mindenki irigyelne: csodálatos gyermekkor két csodálatos ember mellett, akik hisznek a jóságban, a becsületben, akik így élnek, eszerint nevelnek, és a világon mindennél jobban szeretnek. Körülvéve kedves ismerősökkel és igaz barátokkal, akik mindig mellettem állnak. Mintha az egész meg lenne írva…
Hiszem, hogy meg is van, csak nem így. Mert bár míg élek, hálás leszek az Úrnak ezért a mesés gyermekkorért, egyszer mégis véget kell érnie. Mert jönnek a csalódások, elveszítünk olyanokat, akiket szeretünk, és meglátjuk az igazságot, hogy „az élet nem habos torta”.
De ez így rendjén van, Mindenki eljut egyszer arra a pontra, mikor összetörnek bizonyos álmai, mikor valami megszakad benne, és tudja, hogy már semmi nem lesz ugyanúgy többé. Nekem ez a pont a nagymamám halála volt. Talán egyszer majd írok erről bővebben, de most legyen elég ennyi.
Az életem nagy fordulatot vett, és először lassan, alattomosan, majd egyre sebesebben kezdett száguldani a sötétség felé. Elszakadtam a barátaimtól, feladtam az álmaimat, és eltávolodtam mindentől, ami azelőtt az életemet jelentette. A lelkem határai egyre csökkentek, míg végül, mint egy fekete lyukba, belezuhantak önmagukba. De a belső tér is végtelen, és a lelkem elkezdett tágulni ezen az oldalon, kezdetét vette az utazás a saját, belső világomban.
Eközben a külső világ kezdett egyre taszítóbb lenni, mert olyan környezetben voltam, ahová nem illettem. Rosszul éreztem magam, míg a belső világ egyre izgalmasabb titkokat tárt fel előttem. Végül, a lelkem legmélyén, megjelent egy egyre erősödő fényforrás, a bennem rejlő Erő, Isten, amely ott van mindannyinkban, és csak arra vár, hogy felfedezzük.
Különös dolgokat éltem át, miközben egyre többet megtudtam erről az erőről, de ezalatt egyre távolabb kerültem a valóságtól, a fizikai életemtől. Ahogyan a lelki világ egyre színesebb, boldogabb lett, úgy fájt egyre jobban a fizikai. A két világ egyre távolodott, és ez veszélyes dolog, az orvosok úgy hívják: depresszió.
Szerencsére az Úr, akire a belső világomban rátaláltam, előre tudta ezt, és még születésem előtt gondoskodott rólam, földi angyalok közé küldött, akik vigyáztak rám. Ők azok az emberek, akikről a gyermekkoromnál beszéltem.
Egy másik angyal, akit csak akkor ismertem meg, kitörölte a szívemből a legkínzóbb fájdalmat, és arcomat a fény felé fordítva új utat mutatott nekem. Mintha egy álomból ébredtem volna, látni kezdtem, amit addig észre sem vettem: az ég kékjét, a Nap áldott fényét, a szél simogatását, a mókát, ahogy egy-egy örvény táncol a levelekkel, az eső oltalmazó békéjét, a fák hallgatag bölcsességét, a kövek tanúságát, a tenger végtelenségét… Megértettem, hogy a világ: egység, minden apró részlete csoda, és a létező legnagyobb ajándékot kaptuk, hogy benne élhetünk.
Ezt a titkot az állatok tudják, és amit mi primitív ösztönnek vélünk, az valójában bölcs hallgatás. Nézz csak bele a kutyád szemébe, lásd a ló pillantását, akit az imént csutakoltál le. Azt hiszed, az állatok nem beszélnek, de ha elkapsz egy ilyen pillanatot, megérted, hogy ezer érzés dúl bennük, hogy gondolatok milliói cikáznak az elméjükben, de ők nem fecsegnek értelmetlenül, egy dolgot mondanak csak: „szeretlek”. És az egyetlen, amit cserébe kérnek, hogy szeresd őket.
Erről szól az Isten: hogy szeresd a társad, szeresd a kutyád, szeresd a barátod, szeresd az ellenséged, mert az Ő szemében nem számít a vallás, nem számít a tudomány, csak az számít, ami minden fölött áll, aminek nincs oka és következménye, ahol millió kérdés van, de nem kellenek válaszok, ahol nem kell a pénz és nem kell a logika, csak az kell, hogy szeress!
Ezt értettem meg akkor, két évvel ezelőtt. Csoda minden perc a világból, és ez az érzés is egy csoda volt: valószerűtlenségek sorozata, mégis igaz. Más, hogy tudod, amiről beszélek, és más, ha érzed. Akkor már nem kellenek válaszok, és nincsenek miértek, csak elfogadás van. Olyankor van az, hogy a végtelen szeretettől zokogva borulsz térdre. Ha ezt nem élted még át, talán nem érted, miről beszélek, akkor talán azt gondolod, hogy valami baj van a fejemmel, de bízz bennem! Én már nem vagyok egyedül.
Az életem attól a naptól fogva gyökeresen megváltozott, és én hamarosan megfogadtam, hogy azért fogok élni, hogy átadjam másoknak ezt a titkot, hogy a sejtelmem köré tudást építsek, és ezzel sok embernek segítsek, ahogy nekem is segített valaki más. Hiszem, hogy sok olyan ember él a Földön, akik ezzel a küldetéssel született ide, és sokan vannak olyanok, akik fogékonyak a szépségre, a becsületre, a tisztaságra, akik számára ezek értékek, nem csupán üres szavak. És hiszem, hogy erős hittel és kitartó munkával fel fogunk nevelni egy újabb generációt, akik még vissza tudják fordítani a jelen elkorcsosult, zavarodott, beteg világát egy érzékeny, stabil, szeretetre épülő világ felé.
Ez a hit éltet és ösztönöz most is, amikor a saját életem fordulóponthoz ért. De hiába a hit, ha nem tudok aszerint élni. Bevallom, kétségek gyötörnek, és nagyon félek, mit hoz a jövő, mert most egy biztos, stabil életből készülök kilépni a bizonytalan ködbe, és nem tudom, mi van mögötte. Lehet, hogy kínzó szenvedés vár, de ha nem teszem meg ezt a lépést, biztos gyötrődés marad csak. És ezt nem akarom.
Nem akarom tovább a habostorta-életet élni, nem akarok a példás jó kislány lenni, aki sosem hibázik. Csak az nem hibázik, aki nem tesz semmit. Én eddig nem tettem. Védett burokban éltem, ami gyermekként megvédte az álmaimat, de ma határt szab nekik. És bár rettenetesen fáj kiszakadni ebből a puha, meleg burokból, és kilépni a nyirkos semmibe, tudom, hogy meg kell tennem. Burokból nem lehet a világért küzdeni.
Minden változás fáj. Az is fáj, hogy otthagyom az egyetemet, mert voltaképp nincs vele semmi baj. Szerettem oda járni, az építészet érdekes és gyönyörű hivatás, csak épp nem az enyém… Bár az lenne, de sajnos nem az. Ez is habos torta. Talán még lekaparhatom róla a habot, még az is lehet, hogy megváltozik majd az ízlésem, de most kell a sóskifli. Ki kell próbálnom, meg kell kóstolnom még nagyon sok ízt, ahhoz, hogy dönthessek.
Izgalmas utazás lesz, amit egyfelől nagy lelkesedéssel várok, másfelől félek, mert az első lépés a ködbe vezet, és talán nincs is alatta semmi. Igen, megeshet, hogy lezuhanok, és elsüllyedek valami bűzös mocsárban, vagy a csomagjaim felét elveszítem utazás közben. Sajnos ez elkerülhetetlen. Minden változás valaminek a végét is jelenti, de azt hiszem, hogy a fontos, az igazán fontos dolgok, eszmék, emberek velem maradnak.
De ez csak bizalommal lehetséges. Bíznotok kell bennem! Nem kérem, hogy higgyetek abban, amiben én, nekem elég, ha hisztek bennem. Engedjetek el bátran, engedjetek utamra, mert most át kell mennem egy hídon, ahová nem jöhettek velem. A híd végén megtalálom majd a teljességet, és boldog emberként fogok visszajönni hozzátok, de ha görcsösen kapaszkodtok belém, vagy meg akartok tartani, akkor mindnyájan lezuhanunk.
Mert ez a híd csak egyszemélyes. Ti talán már átmentetek a saját hidatokon, talán még előtte álltok, de az én időm most eljött. Ez a híd esély, hogy átléphessek abba az életbe, amelyet élni szeretnék. És ne feledjétek: valaki fogja a kezemet! Valaki. Aki tud repülni, aki megtart, ha leesnék. De Ő csak akkor van ott, ha hiszek Benne, ha feltétlenül hiszek, és nem rendül meg a bizalmam.
Ebben tudtok segíteni. Szeressetek, bízzatok bennem, és higgyétek el, amit én is hiszek: hogy a híd túloldalán, a ködön túl egy boldog, sikeres és harmonikus élet vár…
1 komment
Lángolás
2007.11.19. 23:01 :: gendalor
Szerelmes volt nőkbe is, asszonyokba, kiknek csodálta kemény és zárt szívét, és kétségbeesetten vágyott felolvasztani azt. Szerelmes volt a barátnőibe, és szinte már fájt, hogy testük nem egy, és ők nem érzik, amit ő.
Egy perc alatt lángra lobbant az iránt, ami megérintette a szívét. Ahogy Müller Péter mondaná, amiből az élet melegsége, a szeretet tagadhatatlanul szükséges jelenléte áradt. Maga is elkeseredetten vágyott rá, hogy adjon és kapjon.
Hűséges is volt. Ahhoz, amibe egy szempillantás alatt szeretett bele, egy életen át ragaszkodott. A szépséghez, zenéhez, művészetekhez való kötődése eszmélése idején született, a természethez való vonzódása csak nemrég tudatosult, de tagadhatatlan, hogy míg él, elkísérik ezek a szenvedélyek.
Száz és száz dolog van hát, amelyért ilyen hatalmas szenvedéllyel lobogott, csak férfi iránt nem. Voltak persze kisebb-nagyobb vonzalmak az életében, és volt egy férfi, akit azóta szeretett, hogy megismert. Hosszú éveken át sóvárgott utána, mindhiába. Hányszor szaggatta szívét a keserves féltékenység, a visszautasítás és a könyörtelenül visszafojtott mardosó vágy miatt érzett elviselhetetlen fájdalom. Még most, évek múltán is összeszorul a szíve, ha rá gondol, vágyakozik édes csókja, testének érintése után, amit soha nem ismerhetett, és valószínűleg soha nem is fog.
De mégis, ez a kínzó vágy sohasem pótolja azt a meghitt melegséget, amit más iránt már oly sokszor érzett. Talán férfiba még nem is volt szerelmes. Ó, jelentkező akadt bőven! Hányszor vetették már a szemére, hogy nem ad esélyt nekik, és szinte már bűntudatot érzett emiatt, de hát hiába, nem jött a szerelem.
Minden más esetben az első pillanat alatt eldőlt, hogy mi lesz a kapcsolatuk sorsa, és az így kialakult szenvedélyek tartósnak bizonyultak, sohasem csalódott bennük. És bár maga is vágyott már az érintésre, egy férfi közelségére, mégsem lehetett az csak „egy” férfi.
Ő „a” férfit kereste. Azt, aki az első pillanatban megérinti a szívét, kizárva minden kétséget. Várta ezt a férfit, és a mai pillanatig várja, kapaszkodva hitébe, mert bizonyosság nincsen. De valahol a szíve mélyén tudja, hogy csak így lesz jó.
1 komment
Fekete (2006 ősz)
2007.11.16. 23:49 :: gendalor
A lelke mélyén talán ő is fehér, de az ilyesmit felvállalni manapság életveszélyes. Így hát marad ő is a fekete álarcnál, amely mögé valós érzelmeit rejtheti, és válhat olyanná, mint mindenki más. A nagyváros forgatagában ő is csak egy senki, jelentéktelen porszem, mint mi mindnyájan.
Eme gondolataim fonalát egy mentőautó sikító szirénája szakította meg, mely élesen hasította át a csendes éjszakát…
4 komment
A híd (2007.10.12.)
2007.11.16. 23:33 :: gendalor
Igen, másodéves vagyok az egyetemen, már második éve tart ez a „maradjak-menjek”- huzavona. Ide futott ki a jó 8 évig tartó matek-fizika- kérdés, utálom- nem utálom, tudom- nem tudom, egyebek. De vajon hova vezet ez a mostani őrlődés? Mi a cél? Van cél egyáltalán?
Az egyik barátnőm szerint most egy hídon járok, ami átvezet a régi, boldogtalan, félresiklott életemből egy új és boldog jövő felé, a felnőttkorhoz, ahol vár rám a hivatásom. Ez a híd erős, biztonságos, és megment az alattam kavargó, dühödt óceántól. Igen, de ez a híd szögekkel van kiverve, és keservesen fáj minden egyes lépés. Lassan haladok, mert folyton belelépek egybe, mégsem a lábam fáj, ó nem, mert ezek a tüskék a szívemet ostromolják, szaggatják kíméletlenül.
Olykor lenézek a háborgó mélységbe, és elképesztő vágy lesz rajtam úrrá, egy hang belülről azt suttogja a fülembe, hogy ugorj! Hagyj itt mindent, égesd fel a hidat magad mögött, és engedj a féktelen erő hívásának! Mert én úszni akarok! Nem akarok folyton óvó hidak védelmében haladni, bele akarom vetni magam az ismeretlenbe, egyesülni akarok az elememmel, átélni a saját, elrejtett vágyaimat, még ha olyan nagy is a kockázat, hogy belefulladok, hogy elnyel az örvénylő áradat.
De mégsem ugrom, mert egy másik hang, a józan ész hangja a hídon tart. De Istenem, milyen boldogan vállalnám ezt az utat, hogy szögek milliói szaggassák a testemet, ha a szívem választotta volna. De végül is feláldozni magunkat a hitünkért, nem is olyan nehéz dolog. Az igazi kihívás olyasvalamiért szenvedni, amit nem mi akartunk. Így valóságos hőssé, sőt mártírrá válhatunk, de vajon meddig van értelme az önfeláldozásnak, és mikortól válik értelmetlen gyötrődéssé?
Ezt ki-ki döntse el magában, hiszen ez mindannyiunk problémája. Végtére is egész életünkben egy vékony hártyán egyensúlyozunk, amely elválasztja az önuralmat, az emberi méltóságot, a kínzó és végzetes önostorozástól. Bár megmondaná valaki, mikor merre lépjünk, mikor tűrjük fogunkat összeszorítva a szögek okozta fájdalmat, és mikor bízzuk magunkat a kiszámíthatatlan áradatra! Bár hallhatnánk a tömegből kiváló egyetlen, összetéveszthetetlen hangot, de ilyenkor mélységes csend honol.
Ebben a kérdésbe mindig egyedül leszünk, csak bízhatunk abban, amit sohasem láthatunk, és imádkozhatunk, hogy ne fulladjunk meg. Így vagy úgy…
1 komment
Mért... (2007.02.19.)
2007.11.16. 22:58 :: gendalor
Mért nem vagy nyitott a nagyvilágra?
Mért nem látod, hogy éltető sugár arcodra ragyog?
Mért érzed: „Ó, Istenem, egyedül vagyok!”?
Mért fáj a szó, ha szívedbe markol?
Mért kell a kés, ha kínzóan karmol?
Hol az igazság? Ó, merre tűnhetett?
Mért nem vagy fiaddal, aki csak most született?
Mért nem küzdesz, ha így rendelte Urunk?
Mért kell csalnod? Hisz nem ez az utunk!
Mért zárod be oly durván szívedet?
Mért nem kell álom? Mért nem kell szeretet?
Hát ébredj csak fel, nyisd meg lelkedet,
Ne bántsd azt, aki érted született!
Láss tisztán, halld meg árva énekem,
Kiáltás az! Nagyon kellesz énnekem!
Látom ugyan biztosan, merre vigyem sorsomat,
Összeroppant terhe, látva fásult arcokat.
Küzdelmem oly nehéz, az elvárások nagyok,
S félek, mert egyedül, ó én is egyedül vagyok!
Szólj hozzá!
Magány (2005.10.22.)
2007.11.16. 22:20 :: gendalor
Szárba szökkent gondolat,
Körülvesz a sötétség,
Szétrombolja vágyamat.
Üres világ, kegyetlen életem,
Közepén én, köröttem csak végtelen.
S vak éjben egyedül vagyok,
Éltető sugár arcomra már nem ragyog.
S sötétség sziklasírján vérző rózsa terem,
Megsebzé szívem, éltem fagyos verem.
Hol vagy barát? Ó hol, szerelem?
Elhagytál egy álomképért, s szilárd kő nőtt szívemen.
Arcomon fekete könny csordul,
Vérízű csókod éget könyörtelen,
Drága kínzó gyilkosom,
Csak te ne hagyj árván, gyönyörtelen!
De elfordulsz, s száguldsz sebesen,
Nem hallasz már, talán sosem hallottál!
Vérem tombol, szívem megszakad,
Eltűnsz, hűtlenséget vallottál!
Szólj hozzá!
Eső (2007.08.19.)
2007.11.16. 22:06 :: gendalor
Egy szokványos augusztusi délután volt. Az idő egész nap valami baljós feszültséget sugárzott, az ő lelke mégis valahogy egyre és egyre reménytelibbé vált. Csak figyelte a felé kúszó felhőket, és hallgatta az ég egyre erősödő morajlását, fokozatosan készítve szívét az ünnepélyes pillanatra.
A szobájában olvasott a pillanat elérkezésekor, de amint meghallotta az első esőcseppek neszét, azonnal kirohant az erkélyre. Csak állt ott kitárt karral, és élvezte a testét permetező cseppeket. Felszabadító pillanat volt.
Korábban nem szerette, ha esett, a vihartól pedig egyenesen félt. Aztán az évek múlásával a félelemnek nyoma veszett, és ő egyre inkább kezdte élvezni a dühöngő morajlást, a sötétséget átszakító erőszakos tűzcsóvákat, a vadul süvítő szelet, mely úgy mozgatta a fák erős ágait, mintha azok könnyű selyemszalagok lennének. Az egészből valami misztikus, sötét erő áradt, aminek nem tudott többé ellenállni.
Alapjában véve szelíd, türelmes lány volt, de lelkében ezer szenvedély honolt, melyek nagy részét addig kénytelen volt elfojtani. A vihar megismerésével valahogy ezek a szenvedélyek felszínre kerültek, és valahányszor meghallotta egy villám lecsapódását, az ő szíve is vad lángokat szórt.
És most ott állt, szobája erkélyén, tökéletesen egyesülve a természet szenvedélyének eme kitörésével, lehunyt szemmel élvezte a testét ostromló könnycseppeket, melyeket az Ég hullatott oltalmazásul a mi bűneinkért.
Akkor, évekkel ezelőtt a lány megértette Isten és a Természet csodálatos egységét, az Erőt, mely eme természeti jelenségekben nyilvánul meg. És attól a perctől ő nem csupán az esőt látta, hanem Isten jelenlétét érezte annak minden szent cseppjében.
És most, ahogy állt ott, nem félelmében reszketett, hanem a megtiszteltetéstől, hogy Isten újra megmutatkozott neki, hogy újra átélheti az Ő érintésének csodáját, a vele való egyesülés szentségét. Elmondott egy csendes imát köszönetképpen, hálát adva az újabb lelki megerősítésért, hogy küzdelme nem hiábavaló, a jelzésért, hogy jó úton jár, és biztosítékképpen, hogy szövetségük, mely évekkel ezelőtt köttetett, örökké fennáll. A lány hálásan, a boldogság könnyeitől nedves arccal újra megismételte fogadalmát, mely szerint életét az Erő létének tanítására szenteli. Tudta, hogy a legjobb úton jár a lelki megtisztulás felé.
Aztán már csak csendes szemerkélés volt, ő leült a padlóra, és némán hallgatta a lélek eme felszabadító szimfóniáját…
1 komment
Vágyódás (2007.05.02.)
2007.06.09. 20:13 :: gendalor
Éjfekete hajad szívemhez láncol,
Szememnek homályt ad a fekete fátyol,
Fátyolos szememben Istennek látszol.
Ó, te vak érzés, ostoba szerelem,
Hitegetsz csak, s hiszem, hogy szeretem.
De ő csak áltat, s mégis
Eszemet vesztve, vakon s bután követem.
Mosolyod játékra csábít könnyeden,
Rám nézel, szemed súgja:„jöjj velem”!
Már indulnék, de valami hirtelen megragad,
A fény kihuny, pillantásod megtagad.
S én csak állok, némán, egyedül,
Háborgó tenger a lelkem legbelül.
Fájdalmam mérhetetlen, szívem megszakad,
De nem feledlek, míg a világ világ marad…
Szólj hozzá!
Köszönöm...
2007.06.08. 18:58 :: gendalor
A lány egyszerűen nem értette, mért volt a fiú olyan közönyös. Akármennyit is törte a fejét, nem jutott megoldásra. Mindegy, ha morcos, az az ő baja!
Ekkor felfigyelt egy lányra. Épp sorban állt, ahogy ő is, hogy aláírassa az indexét. A vén szipirtyó, már másodszor buktatta meg! Hogy képes ez a lány ilyen átkozottan szenvtelenül odanyújtani azt a kis könyvecskét, amikor ő is ugyanúgy utálja! Hisz épeszű ember nem kedvelheti! Vagy mégis? Talán nem is olyan rossz, mint gondolja? Á, bolondság!
A lány félénken figyelte, amint a tanárnő beírja a jegyét és szignózza, majd kedvesen átvette tőle az indexet. „Köszönöm szépen” A tanárnő percek óta akkor nézett fel először, csodálkozva: „Nahát, ezt először hallom ma!” Hangja elismerő volt, arca derült, ahogy nyilván nem is látta még.
És akkor megértette. „Köszönöm”. A szó, amit lefelejtett mondani a fiúnak, most ott csengett a fülében. Hirtelen olyan természetesnek, magától értetődőnek tűnt. Attól a perctől, ahogy a lány kimondta. Hogy ez neki mért nem jutott eszébe?
Igen, épp ez a baj. Hogy manapság az ilyesmi nem jut az emberek eszébe. „Tessék, kérem, köszönöm”… valahogy elfelejtettük ezeket a végtelenül egyszerű, mégis kedves és szívet melengető szavakat. Egykor oly természetesek voltak, akkor most mért kell külön gondolkozni rajtuk, vagy hezitálni, hogy mondjuk-e vagy sem?
Csak szavak, még különösebb erőfeszítés sem kell hozzá, talán csak egy kis bátorság. Mert a mai világban már egy kis kedvességhez is bátorság kell! Nem tudom, mért félünk annyira megnyitni a lelkünket mások előtt, még ha csak egy ilyen röpke pillanatra is. Azért én buzdítanék mindenkit, mert pár kedves szó, egy mosoly, egy bátorító pillantás, vagy egy kézfogás igazán nem kerül semmibe, viszont megédesítheti egy ember napját. És mikor meglátod az arcán felfénylő mosolyt, megérted, hogy a tiédet is! És ez az igazi csoda…
Szólj hozzá!
Szeretni valakit valamiért...
2007.05.24. 23:09 :: gendalor
„Hosszú az út, míg kezem a kezedhez ér.
Szeretni valakit valamiért.
Ne tudja senki, ne értse senki, hogy mért.
Szeretni valakit valamiért.
Ezer életen és ezer napon át,
Szeretni valakit valamiért.
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj,
Szeretni valakit valamiért…”
Valahogy így érzett a lány is, amint végigsétált csendben a fiú háza előtt. Szerette, tiszta szívből szerette, attól a perctől, hogy először meglátta. Az a pillanat élete 6. évében történt, aprócska gyerek volt még, de már akkor tudta, hogy ő az. A szíve súgott neki valamit, és ő megértette. Ha nem is volt tudatos, de mindig kereste a fiú társaságát. Később az évek alatt, ahogy cseperedett, kezdett egyre másként nézni a fiúra. A gyermeki pajkosságot valódi érzések váltották fel, és a lány egyre és egyre szerelmesebb lett.
A mai pillanatig ugyanúgy szereti, gondolta. Valójában sosem szűnt meg szeretni, annak a rengeteg fájdalomnak ellenére sem, amit a fiú okozott neki. Hogy őszinte legyen, jóval több volt a sérelem, mint a boldogság 13 éves „kapcsolatukban”. De hát sosem volt igazán őszinte magához. Bár szíve ezerszer is összetört miatta, és a sebek sosem gyógyultak be teljesen, mégis… mintha valami eszelős vonzódása lenne a fájdalomhoz, és kéjes örömet okozna neki a lelki szenvedés.
Isten a tudója, hogy ez mennyire nem igaz! Hisz maga sem érti, mért nem hagyta faképnél, mikor annyiszor lett volna oka rá! De nem, nemcsak hogy el nem hagyta, hűséges is volt hozzá. 13 éven át! 13 hosszú év, mialatt nem volt egyetlen árva kapcsolata sem! Nem mintha nem lett volna jelentkező, de neki csak egyetlen férfi létezett. Szerette őt… vagy csak azt, akit ő maga bele képzelt. Talán csak egy ábránd volt, egy álomkép, talán sosem volt valós. De hát ez nem is számít, hisz mindegy, hogy szerette vagy szeretni vélte, a lényeg, hogy neki áldozta egész eddigi életét.
És most, egy évvel azután, hogy utoljára látta, nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy odamenjen. Mintha valami titokzatos, elemi és féktelen erő vonzotta volna oda, épp mint a férfi: sötét és ellenállhatatlan. És éppoly szánalmas volt, mint annak előtte. Csak állt ott, a háza előtt, a magas sövény védelmező karjai mögött, remélve, hogy rejteke elég biztonságos, és nem látja meg senki, mert akkor bizony elsüllyedne ott, helyben. Néha, mikor elsuhant mellette egy autó vagy egy bicikli, lesütötte szemét szégyenében…
Aztán meghallotta a zenét: elbűvölő zongorajáték, amiből biztosan tudta, hogy otthon van. Kétségtelenül az ő szobájából szűrődött ki, és éppúgy összefacsarta a szívét, ahogy azelőtt már annyiszor. Talán épp ez volt, ami miatt sok-sok évvel ezelőtt őszintén beleszeretett. A hangok, melyek gyermeki vonzódását menthetetlenül és örökre szerelemmé változtatták: vad és lángoló szerelemmé, ami felperzseli őt magát és minden mást is körülötte, nem hagyva mást, mint színtelen hamut, fájdalmas sebeket és keserű gyászt.
És most is, ahogy mindig, csak hallgatta, és belefájdult a szíve az emlékek áradatába. Gondolatai rendezetlenül kavarogtak, újra átélt minden szép és keserű percet, érezte a beteljesületlenség felett érzett kínzó fájdalmat, amit már olyan jól ismert. Ó, mennyire vágyott az arcán lecsorduló egyetlen árva könnycseppre, mely megváltást hozna az évek alatt felgyülemlett fojtogató érzés után. De még ez sem adatott meg neki, mintha a sors csak azt akarná, hogy ne leljen nyugalmat.
Soha, vagy talán csak egyelőre… mert pontosan tudta, hogy kettejük kapcsolata a legkevésbé sem tekinthető lezártnak. Nem, amíg egy szép napon le nem ülnek egymással, és ki nem öntik a szívüket, az életben egyszer őszintén, gátlások és félelmek nélkül. De az a nap nem most lesz, és ezt is pontosan tudta, ezért mondott csendben egy imát, és lehunyta a szemét, hogy még egyszer, utoljára átjárja lelkét a gyönyörűséges zene, majd elindult… vissza, a valóságba… egyelőre…