„Hosszú az út, míg kezem a kezedhez ér.
Szeretni valakit valamiért.
Ne tudja senki, ne értse senki, hogy mért.
Szeretni valakit valamiért.
Ezer életen és ezer napon át,
Szeretni valakit valamiért.
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj,
Szeretni valakit valamiért…”

Valahogy így érzett a lány is, amint végigsétált csendben a fiú háza előtt. Szerette, tiszta szívből szerette, attól a perctől, hogy először meglátta. Az a pillanat élete 6. évében történt, aprócska gyerek volt még, de már akkor tudta, hogy ő az. A szíve súgott neki valamit, és ő megértette. Ha nem is volt tudatos, de mindig kereste a fiú társaságát. Később az évek alatt, ahogy cseperedett, kezdett egyre másként nézni a fiúra. A gyermeki pajkosságot valódi érzések váltották fel, és a lány egyre és egyre szerelmesebb lett.

A mai pillanatig ugyanúgy szereti, gondolta. Valójában sosem szűnt meg szeretni, annak a rengeteg fájdalomnak ellenére sem, amit a fiú okozott neki. Hogy őszinte legyen, jóval több volt a sérelem, mint a boldogság 13 éves „kapcsolatukban”. De hát sosem volt igazán őszinte magához. Bár szíve ezerszer is összetört miatta, és a sebek sosem gyógyultak be teljesen, mégis… mintha valami eszelős vonzódása lenne a fájdalomhoz, és kéjes örömet okozna neki a lelki szenvedés.

Isten a tudója, hogy ez mennyire nem igaz! Hisz maga sem érti, mért nem hagyta faképnél, mikor annyiszor lett volna oka rá! De nem, nemcsak hogy el nem hagyta, hűséges is volt hozzá. 13 éven át! 13 hosszú év, mialatt nem volt egyetlen árva kapcsolata sem! Nem mintha nem lett volna jelentkező, de neki csak egyetlen férfi létezett. Szerette őt… vagy csak azt, akit ő maga bele képzelt. Talán csak egy ábránd volt, egy álomkép, talán sosem volt valós. De hát ez nem is számít, hisz mindegy, hogy szerette vagy szeretni vélte, a lényeg, hogy neki áldozta egész eddigi életét.

És most, egy évvel azután, hogy utoljára látta, nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy odamenjen. Mintha valami titokzatos, elemi és féktelen erő vonzotta volna oda, épp mint a férfi: sötét és ellenállhatatlan. És éppoly szánalmas volt, mint annak előtte. Csak állt ott, a háza előtt, a magas sövény védelmező karjai mögött, remélve, hogy rejteke elég biztonságos, és nem látja meg senki, mert akkor bizony elsüllyedne ott, helyben. Néha, mikor elsuhant mellette egy autó vagy egy bicikli, lesütötte szemét szégyenében…

Aztán meghallotta a zenét: elbűvölő zongorajáték, amiből biztosan tudta, hogy otthon van. Kétségtelenül az ő szobájából szűrődött ki, és éppúgy összefacsarta a szívét, ahogy azelőtt már annyiszor. Talán épp ez volt, ami miatt sok-sok évvel ezelőtt őszintén beleszeretett. A hangok, melyek gyermeki vonzódását menthetetlenül és örökre szerelemmé változtatták: vad és lángoló szerelemmé, ami felperzseli őt magát és minden mást is körülötte, nem hagyva mást, mint színtelen hamut, fájdalmas sebeket és keserű gyászt.

És most is, ahogy mindig, csak hallgatta, és belefájdult a szíve az emlékek áradatába. Gondolatai rendezetlenül kavarogtak, újra átélt minden szép és keserű percet, érezte a beteljesületlenség felett érzett kínzó fájdalmat, amit már olyan jól ismert. Ó, mennyire vágyott az arcán lecsorduló egyetlen árva könnycseppre, mely megváltást hozna az évek alatt felgyülemlett fojtogató érzés után. De még ez sem adatott meg neki, mintha a sors csak azt akarná, hogy ne leljen nyugalmat.

Soha, vagy talán csak egyelőre… mert pontosan tudta, hogy kettejük kapcsolata a legkevésbé sem tekinthető lezártnak. Nem, amíg egy szép napon le nem ülnek egymással, és ki nem öntik a szívüket, az életben egyszer őszintén, gátlások és félelmek nélkül. De az a nap nem most lesz, és ezt is pontosan tudta, ezért mondott csendben egy imát, és lehunyta a szemét, hogy még egyszer, utoljára átjárja lelkét a gyönyörűséges zene, majd elindult… vissza, a valóságba… egyelőre…