Mi a csuda baja lehet? Hisz nem is mondott neki semmit! Mégis olyan savanyú képet vágott, mikor elköszöntek egymástól, csalódott, vagy nem is tudja, milyen volt pontosan. Inkább olyan semmilyen. Pedig Isten a tudója, hogy nem mondott neki semmi rosszat! Egyszerűen kért egy szívességet, és ő teljesítette. Ennyi. Mi ebben olyan különös? Hisz ő is megtett már vagy ezer szívességet neki! És különben is, csak egy nyamvadt levél volt, nem nagy ügy…
A lány egyszerűen nem értette, mért volt a fiú olyan közönyös. Akármennyit is törte a fejét, nem jutott megoldásra. Mindegy, ha morcos, az az ő baja!
Ekkor felfigyelt egy lányra. Épp sorban állt, ahogy ő is, hogy aláírassa az indexét. A vén szipirtyó, már másodszor buktatta meg! Hogy képes ez a lány ilyen átkozottan szenvtelenül odanyújtani azt a kis könyvecskét, amikor ő is ugyanúgy utálja! Hisz épeszű ember nem kedvelheti! Vagy mégis? Talán nem is olyan rossz, mint gondolja? Á, bolondság!
A lány félénken figyelte, amint a tanárnő beírja a jegyét és szignózza, majd kedvesen átvette tőle az indexet. „Köszönöm szépen” A tanárnő percek óta akkor nézett fel először, csodálkozva: „Nahát, ezt először hallom ma!” Hangja elismerő volt, arca derült, ahogy nyilván nem is látta még.
És akkor megértette. „Köszönöm”. A szó, amit lefelejtett mondani a fiúnak, most ott csengett a fülében. Hirtelen olyan természetesnek, magától értetődőnek tűnt. Attól a perctől, ahogy a lány kimondta. Hogy ez neki mért nem jutott eszébe?
Igen, épp ez a baj. Hogy manapság az ilyesmi nem jut az emberek eszébe. „Tessék, kérem, köszönöm”… valahogy elfelejtettük ezeket a végtelenül egyszerű, mégis kedves és szívet melengető szavakat. Egykor oly természetesek voltak, akkor most mért kell külön gondolkozni rajtuk, vagy hezitálni, hogy mondjuk-e vagy sem?
Csak szavak, még különösebb erőfeszítés sem kell hozzá, talán csak egy kis bátorság. Mert a mai világban már egy kis kedvességhez is bátorság kell! Nem tudom, mért félünk annyira megnyitni a lelkünket mások előtt, még ha csak egy ilyen röpke pillanatra is. Azért én buzdítanék mindenkit, mert pár kedves szó, egy mosoly, egy bátorító pillantás, vagy egy kézfogás igazán nem kerül semmibe, viszont megédesítheti egy ember napját. És mikor meglátod az arcán felfénylő mosolyt, megérted, hogy a tiédet is! És ez az igazi csoda…
A lány egyszerűen nem értette, mért volt a fiú olyan közönyös. Akármennyit is törte a fejét, nem jutott megoldásra. Mindegy, ha morcos, az az ő baja!
Ekkor felfigyelt egy lányra. Épp sorban állt, ahogy ő is, hogy aláírassa az indexét. A vén szipirtyó, már másodszor buktatta meg! Hogy képes ez a lány ilyen átkozottan szenvtelenül odanyújtani azt a kis könyvecskét, amikor ő is ugyanúgy utálja! Hisz épeszű ember nem kedvelheti! Vagy mégis? Talán nem is olyan rossz, mint gondolja? Á, bolondság!
A lány félénken figyelte, amint a tanárnő beírja a jegyét és szignózza, majd kedvesen átvette tőle az indexet. „Köszönöm szépen” A tanárnő percek óta akkor nézett fel először, csodálkozva: „Nahát, ezt először hallom ma!” Hangja elismerő volt, arca derült, ahogy nyilván nem is látta még.
És akkor megértette. „Köszönöm”. A szó, amit lefelejtett mondani a fiúnak, most ott csengett a fülében. Hirtelen olyan természetesnek, magától értetődőnek tűnt. Attól a perctől, ahogy a lány kimondta. Hogy ez neki mért nem jutott eszébe?
Igen, épp ez a baj. Hogy manapság az ilyesmi nem jut az emberek eszébe. „Tessék, kérem, köszönöm”… valahogy elfelejtettük ezeket a végtelenül egyszerű, mégis kedves és szívet melengető szavakat. Egykor oly természetesek voltak, akkor most mért kell külön gondolkozni rajtuk, vagy hezitálni, hogy mondjuk-e vagy sem?
Csak szavak, még különösebb erőfeszítés sem kell hozzá, talán csak egy kis bátorság. Mert a mai világban már egy kis kedvességhez is bátorság kell! Nem tudom, mért félünk annyira megnyitni a lelkünket mások előtt, még ha csak egy ilyen röpke pillanatra is. Azért én buzdítanék mindenkit, mert pár kedves szó, egy mosoly, egy bátorító pillantás, vagy egy kézfogás igazán nem kerül semmibe, viszont megédesítheti egy ember napját. És mikor meglátod az arcán felfénylő mosolyt, megérted, hogy a tiédet is! És ez az igazi csoda…
