19 éves vagyok, építészmérnök-hallgató. Híven egyik legkedvesebb szórakozásomhoz, végigmerengem az egy óra negyven perces buszutat az otthonom és szép fővárosunk között. Isten a tudója, hányszor tettem már meg ezt az utat az elmúlt egy év és néhány hónap alatt.

Igen, másodéves vagyok az egyetemen, már második éve tart ez a „maradjak-menjek”- huzavona. Ide futott ki a jó 8 évig tartó matek-fizika- kérdés, utálom- nem utálom, tudom- nem tudom, egyebek. De vajon hova vezet ez a mostani őrlődés? Mi a cél? Van cél egyáltalán?

Az egyik barátnőm szerint most egy hídon járok, ami átvezet a régi, boldogtalan, félresiklott életemből egy új és boldog jövő felé, a felnőttkorhoz, ahol vár rám a hivatásom. Ez a híd erős, biztonságos, és megment az alattam kavargó, dühödt óceántól. Igen, de ez a híd szögekkel van kiverve, és keservesen fáj minden egyes lépés. Lassan haladok, mert folyton belelépek egybe, mégsem a lábam fáj, ó nem, mert ezek a tüskék a szívemet ostromolják, szaggatják kíméletlenül.

Olykor lenézek a háborgó mélységbe, és elképesztő vágy lesz rajtam úrrá, egy hang belülről azt suttogja a fülembe, hogy ugorj! Hagyj itt mindent, égesd fel a hidat magad mögött, és engedj a féktelen erő hívásának! Mert én úszni akarok! Nem akarok folyton óvó hidak védelmében haladni, bele akarom vetni magam az ismeretlenbe, egyesülni akarok az elememmel, átélni a saját, elrejtett vágyaimat, még ha olyan nagy is a kockázat, hogy belefulladok, hogy elnyel az örvénylő áradat.

De mégsem ugrom, mert egy másik hang, a józan ész hangja a hídon tart. De Istenem, milyen boldogan vállalnám ezt az utat, hogy szögek milliói szaggassák a testemet, ha a szívem választotta volna. De végül is feláldozni magunkat a hitünkért, nem is olyan nehéz dolog. Az igazi kihívás olyasvalamiért szenvedni, amit nem mi akartunk. Így valóságos hőssé, sőt mártírrá válhatunk, de vajon meddig van értelme az önfeláldozásnak, és mikortól válik értelmetlen gyötrődéssé?

Ezt ki-ki döntse el magában, hiszen ez mindannyiunk problémája. Végtére is egész életünkben egy vékony hártyán egyensúlyozunk, amely elválasztja az önuralmat, az emberi méltóságot, a kínzó és végzetes önostorozástól. Bár megmondaná valaki, mikor merre lépjünk, mikor tűrjük fogunkat összeszorítva a szögek okozta fájdalmat, és mikor bízzuk magunkat a kiszámíthatatlan áradatra! Bár hallhatnánk a tömegből kiváló egyetlen, összetéveszthetetlen hangot, de ilyenkor mélységes csend honol.

Ebben a kérdésbe mindig egyedül leszünk, csak bízhatunk abban, amit sohasem láthatunk, és imádkozhatunk, hogy ne fulladjunk meg. Így vagy úgy…