Ebben az írásomban nem takarózom egyes szám harmadik személyű alakokkal, ez most nem elbeszélés formájú írás lesz, mert ez most nem is csak egy írás, mint a többi. Amit most olvasol, az rólam szól, az életemről, a jelenem problémáiról és a jövőmről. Őszinte vallomásnak szánom, és remélem, hogy meg fogod érteni a lényegét.

Ha egy kicsit is ismersz, tudod, hogy válaszút előtt állok, tudod, hogy ott akarom hagyni az egyetemet, de talán nem tudod az okát, és nem érted, mért tétovázok. Megértem. Az édesanyám néhány héttel ezelőtt mondott nekem valamit. Valamit, amit minden embernek mondtak az életében legalább már egyszer. A nagy igazság: „Az élet nem habos torta.”

Bevallom, először dühös lettem, mért mondja ezt nekem, amikor sosem gondoltam így, és most épp az ellenkezőjéért küzdök. Aztán elgondolkoztam, ép ez az, épp ez a baj, hogy az én életem eddig igenis hogy az volt: egy szépen felépített, emeletes habos torta. Egyetlen bibi van csak: én nem szeretem a habos tortát! Hogy őszinte legyek, egyenesen utálom. Már a torta magában sem vonz, de ha elképzelem a tetejére azt az édes, mázas, cukros habot, a hideg is kiráz tőle. És különben is, még akkor is, ha szereted, ha túl sokat eszel belőle, előbb-utóbb beteg leszel.

Én a mértékletesség híve vagyok, ebben legalábbis. A sós kiflit szeretem, a maga egyszerűségével. Nem a kelt tésztás, felfúj csoda-sütit, hanem a sima, nagyi-féle apró kiflit. Meg a csokit, a lágyságát, szenvedélyét, kávé keserű varázsát. De a legjobb: ezek váltogatva! Egy korty kávé, egy falat kifli, egy kis csoki… Változatosság. Ez az, ami megfog benne. Az ízek harmóniájának egymásutánja, épp ezt keresem most az életemben is.

Eddig minden olyan szépen alakult, olyan életem volt, amit mindenki irigyelne: csodálatos gyermekkor két csodálatos ember mellett, akik hisznek a jóságban, a becsületben, akik így élnek, eszerint nevelnek, és a világon mindennél jobban szeretnek. Körülvéve kedves ismerősökkel és igaz barátokkal, akik mindig mellettem állnak. Mintha az egész meg lenne írva…

Hiszem, hogy meg is van, csak nem így. Mert bár míg élek, hálás leszek az Úrnak ezért a mesés gyermekkorért, egyszer mégis véget kell érnie. Mert jönnek a csalódások, elveszítünk olyanokat, akiket szeretünk, és meglátjuk az igazságot, hogy „az élet nem habos torta”.

De ez így rendjén van, Mindenki eljut egyszer arra a pontra, mikor összetörnek bizonyos álmai, mikor valami megszakad benne, és tudja, hogy már semmi nem lesz ugyanúgy többé. Nekem ez a pont a nagymamám halála volt. Talán egyszer majd írok erről bővebben, de most legyen elég ennyi.

Az életem nagy fordulatot vett, és először lassan, alattomosan, majd egyre sebesebben kezdett száguldani a sötétség felé. Elszakadtam a barátaimtól, feladtam az álmaimat, és eltávolodtam mindentől, ami azelőtt az életemet jelentette. A lelkem határai egyre csökkentek, míg végül, mint egy fekete lyukba, belezuhantak önmagukba. De a belső tér is végtelen, és a lelkem elkezdett tágulni ezen az oldalon, kezdetét vette az utazás a saját, belső világomban.

Eközben a külső világ kezdett egyre taszítóbb lenni, mert olyan környezetben voltam, ahová nem illettem. Rosszul éreztem magam, míg a belső világ egyre izgalmasabb titkokat tárt fel előttem. Végül, a lelkem legmélyén, megjelent egy egyre erősödő fényforrás, a bennem rejlő Erő, Isten, amely ott van mindannyinkban, és csak arra vár, hogy felfedezzük.

Különös dolgokat éltem át, miközben egyre többet megtudtam erről az erőről, de ezalatt egyre távolabb kerültem a valóságtól, a fizikai életemtől. Ahogyan a lelki világ egyre színesebb, boldogabb lett, úgy fájt egyre jobban a fizikai. A két világ egyre távolodott, és ez veszélyes dolog, az orvosok úgy hívják: depresszió.

Szerencsére az Úr, akire a belső világomban rátaláltam, előre tudta ezt, és még születésem előtt gondoskodott rólam, földi angyalok közé küldött, akik vigyáztak rám. Ők azok az emberek, akikről a gyermekkoromnál beszéltem.

Egy másik angyal, akit csak akkor ismertem meg, kitörölte a szívemből a legkínzóbb fájdalmat, és arcomat a fény felé fordítva új utat mutatott nekem. Mintha egy álomból ébredtem volna, látni kezdtem, amit addig észre sem vettem: az ég kékjét, a Nap áldott fényét, a szél simogatását, a mókát, ahogy egy-egy örvény táncol a levelekkel, az eső oltalmazó békéjét, a fák hallgatag bölcsességét, a kövek tanúságát, a tenger végtelenségét… Megértettem, hogy a világ: egység, minden apró részlete csoda, és a létező legnagyobb ajándékot kaptuk, hogy benne élhetünk.

Ezt a titkot az állatok tudják, és amit mi primitív ösztönnek vélünk, az valójában bölcs hallgatás. Nézz csak bele a kutyád szemébe, lásd a ló pillantását, akit az imént csutakoltál le. Azt hiszed, az állatok nem beszélnek, de ha elkapsz egy ilyen pillanatot, megérted, hogy ezer érzés dúl bennük, hogy gondolatok milliói cikáznak az elméjükben, de ők nem fecsegnek értelmetlenül, egy dolgot mondanak csak: „szeretlek”. És az egyetlen, amit cserébe kérnek, hogy szeresd őket.

Erről szól az Isten: hogy szeresd a társad, szeresd a kutyád, szeresd a barátod, szeresd az ellenséged, mert az Ő szemében nem számít a vallás, nem számít a tudomány, csak az számít, ami minden fölött áll, aminek nincs oka és következménye, ahol millió kérdés van, de nem kellenek válaszok, ahol nem kell a pénz és nem kell a logika, csak az kell, hogy szeress!

Ezt értettem meg akkor, két évvel ezelőtt. Csoda minden perc a világból, és ez az érzés is egy csoda volt: valószerűtlenségek sorozata, mégis igaz. Más, hogy tudod, amiről beszélek, és más, ha érzed. Akkor már nem kellenek válaszok, és nincsenek miértek, csak elfogadás van. Olyankor van az, hogy a végtelen szeretettől zokogva borulsz térdre. Ha ezt nem élted még át, talán nem érted, miről beszélek, akkor talán azt gondolod, hogy valami baj van a fejemmel, de bízz bennem! Én már nem vagyok egyedül.

Az életem attól a naptól fogva gyökeresen megváltozott, és én hamarosan megfogadtam, hogy azért fogok élni, hogy átadjam másoknak ezt a titkot, hogy a sejtelmem köré tudást építsek, és ezzel sok embernek segítsek, ahogy nekem is segített valaki más. Hiszem, hogy sok olyan ember él a Földön, akik ezzel a küldetéssel született ide, és sokan vannak olyanok, akik fogékonyak a szépségre, a becsületre, a tisztaságra, akik számára ezek értékek, nem csupán üres szavak. És hiszem, hogy erős hittel és kitartó munkával fel fogunk nevelni egy újabb generációt, akik még vissza tudják fordítani a jelen elkorcsosult, zavarodott, beteg világát egy érzékeny, stabil, szeretetre épülő világ felé.

Ez a hit éltet és ösztönöz most is, amikor a saját életem fordulóponthoz ért. De hiába a hit, ha nem tudok aszerint élni. Bevallom, kétségek gyötörnek, és nagyon félek, mit hoz a jövő, mert most egy biztos, stabil életből készülök kilépni a bizonytalan ködbe, és nem tudom, mi van mögötte. Lehet, hogy kínzó szenvedés vár, de ha nem teszem meg ezt a lépést, biztos gyötrődés marad csak. És ezt nem akarom.

Nem akarom tovább a habostorta-életet élni, nem akarok a példás jó kislány lenni, aki sosem hibázik. Csak az nem hibázik, aki nem tesz semmit. Én eddig nem tettem. Védett burokban éltem, ami gyermekként megvédte az álmaimat, de ma határt szab nekik. És bár rettenetesen fáj kiszakadni ebből a puha, meleg burokból, és kilépni a nyirkos semmibe, tudom, hogy meg kell tennem. Burokból nem lehet a világért küzdeni.

Minden változás fáj. Az is fáj, hogy otthagyom az egyetemet, mert voltaképp nincs vele semmi baj. Szerettem oda járni, az építészet érdekes és gyönyörű hivatás, csak épp nem az enyém… Bár az lenne, de sajnos nem az. Ez is habos torta. Talán még lekaparhatom róla a habot, még az is lehet, hogy megváltozik majd az ízlésem, de most kell a sóskifli. Ki kell próbálnom, meg kell kóstolnom még nagyon sok ízt, ahhoz, hogy dönthessek.

Izgalmas utazás lesz, amit egyfelől nagy lelkesedéssel várok, másfelől félek, mert az első lépés a ködbe vezet, és talán nincs is alatta semmi. Igen, megeshet, hogy lezuhanok, és elsüllyedek valami bűzös mocsárban, vagy a csomagjaim felét elveszítem utazás közben. Sajnos ez elkerülhetetlen. Minden változás valaminek a végét is jelenti, de azt hiszem, hogy a fontos, az igazán fontos dolgok, eszmék, emberek velem maradnak.

De ez csak bizalommal lehetséges. Bíznotok kell bennem! Nem kérem, hogy higgyetek abban, amiben én, nekem elég, ha hisztek bennem. Engedjetek el bátran, engedjetek utamra, mert most át kell mennem egy hídon, ahová nem jöhettek velem. A híd végén megtalálom majd a teljességet, és boldog emberként fogok visszajönni hozzátok, de ha görcsösen kapaszkodtok belém, vagy meg akartok tartani, akkor mindnyájan lezuhanunk.

Mert ez a híd csak egyszemélyes. Ti talán már átmentetek a saját hidatokon, talán még előtte álltok, de az én időm most eljött. Ez a híd esély, hogy átléphessek abba az életbe, amelyet élni szeretnék. És ne feledjétek: valaki fogja a kezemet! Valaki. Aki tud repülni, aki megtart, ha leesnék. De Ő csak akkor van ott, ha hiszek Benne, ha feltétlenül hiszek, és nem rendül meg a bizalmam.

Ebben tudtok segíteni. Szeressetek, bízzatok bennem, és higgyétek el, amit én is hiszek: hogy a híd túloldalán, a ködön túl egy boldog, sikeres és harmonikus élet vár…