Élt egyszer egy asszony. Erős volt és szenvedélyes. Szemében tűz lobogott. Már nem az ifjúság mohó és mindent felfaló lángja, de nem is szunnyadó, kialudni készülő parázs. Mélyen izzott, mint hatalmas tábortűz varázslatos nyárestéken. Megbízható melegséget árasztó láng, mely oltalmat ad, békét, az otthon érzését, de ha jól megfigyeled, ez a nyugodtság sok kis izgága villanásból áll: fel-fellobbanó lángnyelvekből, feléledő és kialvó szenvedélyekből.
Ahogy az élet is. Az ifjúság elmúlása után az ember elér egy pontra, amikor az élete kiteljesedik, azonosul valódi önmagával, és megleli az ősi, tiszta harmóniát. A csapongó, végletes érzelmeket felváltja valami mély, tartalmas nyugodtság. Ez egyfajta tudás, elfogadás, ilyenkor már sok kérdésre megtaláltuk a választ, és amire nem, azt már nem is keressük többé. Mert nem fontos. Ami igazán fontos, már a miénk.
Ezt a tudást ő is birtokolta már, ami igazán számított, az övé volt. Az istenek kegyeltje volt, ehhez kétség sem fér. Megkapott mindent, amire vágyott. Igaz, annak ellenére, hogy nem volt még öreg, eddigi élete rendkívül gyötrelmes volt, de sosem panaszkodott. Mindig is tudta, hogy így lesz, tudta, hogy több fájdalom és szenvedés jut neki, mint másoknak, mert ő nem olyan volt, mint mások. Különbözött.
Igen, különbözött, gondolta, ahogy ott állt a sziklák peremén. A szél, mely mélyen alatta oly vadul szította a tajtékzó hullámokat, lágyan simogatta még mindig szép arcát, melyről lelkének különleges bölcsessége áradt, vidáman játszott kibomló fürtjeivel. Hosszú, fehér ruhája törékeny bokáját verdesve táncolt a széllel. A fülében himbálózó ásványfüggők és a hozzájuk illő nyáklánc és karkötő mágiával vette körül, teste vonalát valami finom, alig látható rezgés vette körül.
Mezítláb volt. Szeretett mezítláb lenni, érezni bőrén a több ezer éves sziklák nyomát és a vígan zöldellő fűszőnyeg selymességét, mely mindig is az életet, az újjászületés reményét jelentette számára.
Volt valami ősi misztikum ebben a látványban: ahogy ott állt a maga idejében és dimenziójában, a modern kor gyermekeként, körülötte az időtlen, meg-megújuló természettel, lelkében ezer idővel és dimenzióval. Látott. Látta a jövőt és a múltat. Gyermekkora óta megvolt ez a képessége, de korában inkább csak érzett. Az évek azonban megtanították használni ezt a különleges ajándékot.
Egész fiatalon volt az eszmélése. Azóta sokat tanult és tapasztalt. Akkoriban rengeteg félelme volt, de mára leheletnyi emlékük maradt csupán. Erős és bátor asszonnyá vált. Sokat küzdött a hitéért, és sokat csalódott. Gyakran keserves árat fizetett a jóságáért, naivitásáért, de mindig felállt és folytatta a küzdelmét. Sokaknak segített, férfiaknak és nőknek, gyermekeknek és felnőtteknek, átlagos embereknek és kiválasztottaknak.
Sokan támadták különcsége és jó szíve miatt, de még többen szerették őt. Rengeteg ember vette körül, szíve mégis hosszú ideig magányos maradt. De tudta, érezte, hogy várnia kell, és eljön majd az ő ideje. A rendíthetetlen hittel és türelemmel telt magányos évek százszorosan megtérültek, amikor megtalálta őt. A férfit, élete szerelmét. A férfit, aki tőle most csupán néhány méterre volt kedves családi fészkükben, a három csodálatos gyermekkel, akiket együtt nemzettek. Aranyhajú, vidám teremtések voltak, jólelkű, sugárzó tekintető angyalok, akiket az ég küldött, hogy mosolyt hozzanak a világba.
Sikeres is volt. Nevét rengetegen ismerték könyvei és művészete által. Elismert művelője volt a lélek tudományának, az emberek mint mesterüket, spirituális vezetőjüket tisztelték és szerették. Persze sokan bolondnak tartották, de ez őt sosem zavarta, sőt mindig jót mulatott rajta.
Összességében szép és boldog élete volt, és elmondhatatlan hálát érzett, amiért ennyi szépség megadatott neki. Ez kavargott a fejében, miközben ott állt a szikláknál, a tenger vad morajlása és a szél hívogató suttogása mellett világok kapcsolódtak össze lelkében: jövő és múlt felsejlő árnyai. Látta élete sebesen pörgő filmszalagját, nevető gyermekekkel, sír felett zokogó rokonokkal, sikerekkel és kudarcokkal, csatákkal, amelyeket még meg kell vívnia, és a férfival, aki mindvégig a kezét fogja, míg a film egyszer csak meg nem áll.
És látott egy lányt: fiatal volt, tele reménnyel, vágyakkal és kérdésekkel. Egy lányt, aki elindult az úton, hogy legyőzze a félelmeit és megkeresse a válaszait. Egy lányt, aki olyan erősen és mélyen hitt abban, hogy egyszer majd az az erős és bátor asszony válhat majd belőle.
Látomás
2008.04.24. 16:42 :: gendalor
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://gendalor.blog.hu/api/trackback/id/tr12440531
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.