A cím egy kicsit csalóka, mert kivételesen most nem a pénz – a munkával szerzett pénz – örömszerzési fokozatairól kívánok elmélkedni. Most egy egészen más nézőpontról van szó, mégpedig hogy az adott munka, amellyel pénzt szerzel, okozhat-e örömöt, hovatovább csinálhatod-e azt elsődlegesen az örömért…

Ez az egész kérdés ma délután fogalmazódott meg bennem. A következő történt: épp egy buszmegállóban álltam, idegen városban, idegen buszra várva, kissé idegesen, csomagokkal megrakodva a tikkasztó melegben, amikor is egy néni odatipegett hozzám.

Először csak a buszról kérdezett, de ahogy az lenni szokott, hamar bele kívánt merülni életem történetébe… Mivel finoman szólva nem voltam valami nagy társasági hangulatban, kedvesen ugyan, de inkább csak igen-nemekkel válaszoltam.

„Ismeretségünknek” körülbelül a második percében persze előkerült az „És te mivel foglalkozol?” - kérdés, életem jelenlegi legbonyolultabb és a legkevésbé megválaszolható kérdése. Nem szeretek erről idegenekkel beszélni, mert a válaszokat még én is csak most keresem, és ez az egész még számomra is zavaros kissé.

Persze ha egyszer felmerült a téma, már nem lehet belőle kimászni, főleg nem az ilyen kíváncsi nénikék előtt. Megpróbáltam ugyan, de hiába, ahogy mindig, most is csak azt értem el, hogy egyre jobban belebonyolódtam.

Aztán valamikor, a pszichológia mint lehetséges foglalkozás kiejtésekor, furcsa dolog történt: a néni egyszerűen kijelentette, mintha ez valami jelentéktelen időtöltés lenne (nem is munka), hogy azzal nem lehet valami jól keresni. Akkor vettem észre, hogy valójában bármi is került szóba röpke néhány perces beszélgetésünk alatt, ő mindent a leendő kereset alapján ítélt meg.

Aztán amikor azt meséltem, miért nem lettem végül építész, hogy ezt mint a világ egyik legszebb szakmáját csak szívvel lehet csinálni, nekem meg úgy őszintén nem ment, azt mondta, hogy szerinte bármit is tanul az ember, amikor elkezd dolgozni, már úgyis csak a pénz miatt fogja csinálni, és akkor már nem is fogja szeretni.

Ekkor valami ösztönből fakadó, megrökönyödött, mélyen felháborodott hang szólalt meg bennem, a tiszta szív igazságának hangja. Ez nem lehet! Nem lehet így! Elveszhetne mindaz a boldogság, mellyel a jövőbe tekintve álmodtunk valamiről és amely végigkísérte a megvalósítás útját? Elveszhetne, csak mert elértük a célt, és az álomból valóság lett?

De hát könyörgöm, attól az még ugyanaz a nekünk kedves dolog marad, és ha még pénzt is kapunk érte, az aligha keseríti meg, százszor inkább megédesíti! Bár nem vagyok a pénz híve (számomra ez mindenkor csupán szükséglet, nem örömforrás), mégsem gondolnám, hogy a pénz puszta jelenléte tönkretehetne egy több éves, évtizedes álmot…

Nem értem… Olyan kevés az a szerencsés, aki azzal keresheti a kenyerét, amit igazán szeret, mért kell még ebből is valami silány elégedetlenségi forrást csinálni? Mért nem lehet egyszerűen csak használni és hálát adni a sorsnak ezért a különleges ajándékért?

Talán túl naiv vagyok. Lehet. De százszor inkább legyek naiv, kockáztatva, hogy fájjon, mint hogy biztosan, de boldogtalan, örömtelen, hittelen, a semmiben éljek. És azt hiszem, a valóra vált álom a legnagyobb kegyelem, amit a Sors adhat, hiszen ha elég őszinték és nyitottak vagyunk ahhoz, hogy értékeljük, egy álomban élhetünk tovább…