Fotók. Fekete-fehérek és színesek. Elképesztően jók. Művésziek. Van, amelyik egyetlen pillanatot ragad meg, van, amelyik hangulatot fest, és vannak szépen megkomponált együttesek is. Az egyik különösen megfogott. Fényes, árnyékos, egyszerű. A bal oldalon egy gitár áll a falnak támasztva, a másikon egy női alak, bal keze a derekán, leeresztett jobb kezében szalmakalapot tart.
Fekete pólót visel, piros szoknyája lágyan leng a térde körül. Félig lábujjhegyen áll, mintha lépne, vagy inkább mintha táncolna. A fejét kissé elfordítja, tekintetét a sivár padlóra szegezve. Arra gondolok, ha nem lenne ott a gitár, akár egy virágzó mezőre is képzelhetném, annyira illik ebbe a képbe. Olyan egyszerű és tiszta, ugyanakkor van benne valami vad szépség, akár a pipacs a frissen viruló májusi mezőben.
A mesém is egy ilyen kis mezei virágról szól. Egyszer volt, hol nem volt, a hatalmas világ egy picinyke mezején élt egyszer egy kisleány. Óriás szemei akár a fodrozó felhőkkel tarkított tavaszi égbolt. Szelíd és kedves természete volt, egyszerű és szerény, akár a réten növekvő kicsinyke búzavirág. Mindenki szerette őt, és ő is szeretett mindenkit. Ha az állatokkal lehetett, békére lelt, különösképpen a pegazusokat kedvelte. Vonzódott hozzájuk, és hiába mondogatták a felnőttek, hogy „ugyan már, hagyd, azok csak lovak”, ő látta a szárnyaikat. Talán csak ő látta igazán, milyen csodalények is ezek…
Egy napon aztán békés élete egy csapásra megváltozott, amikor egy hirtelen jött, komisz fuvallat felkapta és messzi tájra röpítette őt. Az égszínkék szemű kisleány nagyon megijedt, és bár mindenki kíváncsisággal és nagy szeretettel fogadta őt, ettől még jobban megrémült, és rémületében meg is némult. Társai próbálták szóra bírni, mindenki mellé akart ülni, mindenki vele akart játszani, ő mégsem szólalt meg újra.
Volt ott egy másik kislány is, aprócska, mint ő, és éppoly csendes is. Ő volt az egyetlen, aki nem tolongott körülötte, aki nem is kereste őt, és aki nem akarta feltétlenül rávenni, hogy beszéljen. Valójában nagyon kíváncsi volt, tetszett neki az új jövevény, mégsem mert odamenni hozzá. Aztán egy szép napon egy okos tündér egymás mellé varázsolta őket, és akkor, amióta a komisz fuvallat idehozta, először hagyta el hang a torkát. Abban a pillanatban vette kezdetét közös sorsuk.
Ahogy telt, múlt az idő, a két kisleány elválaszthatatlan barátságot kötött. Együtt barangoltak a mezőkön, játszottak az állatokkal, akiket mindketten szerettek, és lelkesedtek a pegazusokért, mert mindketten látták a szárnyaikat. Aztán egy csillagos éjszakán útjuk egy kies erdőbe vezetett, ahol nem volt rajtuk kívül senki emberfia.
Csak ültek a természet oltalma alatt, és tudták, most mindenki barát. És ott, azon a szent helyen, tüzet gyújtottak, patakot fakasztottak, és a Földanya és az egész Univerzum előtt vérükkel fogadták, hogy örökké szeretni fogják egymást, akár a testvérek. Nem születtek egy vérből, de tudták, hogy ez már nem számít, a leghatalmasabb Erő tette őket testvérekké.
Ám a komisz fuvallat nem nyugodott. Hamarosan újra felkerekedett, hogy a világ két legtávolabbi pontjára repítse a két kisleányt. Szívük keserűvé vált, amiért ilyen kegyetlenül elszakították őket egymástól, nem láthatták már egymást, nem hallhatták a másik hangját, és nem tudhatták, lehetnek-e még valaha újra együtt. Aztán eszükbe jutott a fogadalmuk, és mindketten érezték, ahogy ereikben száguld a vér, a közös vér, és abban a pillanatban megértették, hogy jöhet akárhány fuvallat, sodorhatja őket akármerre, lehet köztük óceán vagy sivatag, a szívük már egy, és sorsuk örökké összekapcsolódott.
Azóta sok-sok év telt el, a kisleányok felcseperedtek, más utakon járnak, de sorsuk mégis egyfelé húzza őket. Mindketten elkötelezték magukat a művészettel, mindketten rajonganak a tiszta lapokért, de egyikük ír, másikuk fest rájuk, és mindketten képekben élnek… az egyikük a fotón, a gitár mellett, elbűvölő nővé érve, a másikuk elrejtőzve ebben a kis mesében…
Neked, az én égszínkék szemű barátnőmnek, akár pipacs vagy, akár búzavirág, én mindig szeretni foglak!
