Csak nézett rám, mélyen a szemembe. Azt kérte, mondjak valamit. Mondjak valamit, ami arra készteti, hogy engem válasszon, hogy ne menjen el. Nem értettem semmit. Nem tudtam, hogy hatalmamban áll egyetlen szóval maradásra bírni. És mit mondhatnék? Nem hittem… Mit vár tőlem? Hogyan is mondhatnám ki, azok után… Féltem.
Sok éve ismertem már, barátok voltunk, kezdettől fogva. Ő szerelmes volt belém. Tudtam, mert elmondta, de én sohasem néztem rá férfiként. Nem láthattam, egy illúzió tartotta fogva a szívemet, olyan sok éven keresztül. Aztán egy napon, néhány hónappal ezelőtt, egy csapásra megváltozott minden.
Azok az érintések! A vállamon, a hátamon, a karomon… végtelenül megnyugtatók, és egyszerre delejesen izgalmasak… sosem éreztem még ilyet! Két összekulcsolt kéz, kimondatlan szavak. Felkavart. Valójában nem történt semmi, de engem megrázott a tudat, hogy érzek valamit. Iránta!
Mivel mindig nagyon őszinték voltunk egymással, elmondtam neki. Nem vártam semmit, hisz tudtam, hogy barátnője van, de akartam, hogy tudja. Sokáig tanakodtam, hogy vezessem elő, hisz nem arról volt szó, hogy szeretem. Magam sem tudtam, hogy ez az új vonzalom neki szól-e, vagy csupán egy árnyképnek, a jövő ígéretének, akit még nem ismerhetek, és csupán rá vetítem a vágyaimat…
Nem tudtam, de végül nem is számított. Elmondtam mindent, úgy, ahogyan éreztem. És a legfurcsább választ kaptam, amit még elképzelni sem tudtam: hogy teljesen megért, tudja, miről beszélek, mert ő már évek óta ezt érzi. Több, mint barátság, kevesebb, mint szerelem… így mondta.
Ami azt illeti, ezzel a mondatával még jobban felkavart, és ezzel röpke egy hetes, számomra mégis egy hónapnak tűnő huzavona kezdődött. Nem tudhattam, szerelmes vagyok-e, talán nem is lehettem még, és ő egyáltalán nem az a férfi volt, akit vártam, mégis… felvillant egy lehetőség, hogy belé tudnék szeretni, és azt az egyet mindig is tudtam, hogy megpróbálnám.
Aztán történetünk ama hirtelen fordulattal zárult, hogy ő mégis a barátnőjével maradt, de engem, azt mondta, továbbra is úgy szeret, ahogy eddig. Nehéz volt. Nehéz, mert bennem már több volt akkor. Én akartam, és fájt, nagyon fájt, ahogy elvágta a fonalat…
Aztán mégsem. Írogattunk egymásnak, szép volt, és én újra kezdtem belészeretni, mélyen, igazán. És most, itt áll velem szemben, és egyetlen szóra vár… Mit mondhatnék? Azt kéri, segítsek, mert nem tudja, hogy válasszon. Melyiket engedje el? Esztert vagy a mellkasát…
És akkor, abban a pillanatban, már tudtam a válaszomat. Kezemet a szívére szorítva közelebb léptem, aztán még közelebb, egészen addig, míg égő testünk egymásnak nem simult. Éreztem, minden egyes szívverését, az egyre gyorsuló zakatolást. Az ajkához emeltem az enyémet. A pillanat, amelytől annyira féltem, most hirtelen olyan könnyed és világos lett. És akkor megértettem, hogy már el is mondtam, amit szavakkal nem tudtam kifejezni. Szerettem…