Napsütéses délután volt. Kisírt szemekkel, négy napja mosott hajjal (amit már csak összefogva lehetett viselni), ziláltan állt a villamosmegállóban. Ekkor váratlanul és ellenállhatatlanul sürgetően beléhasított a gondolat, hogy fel kell hívnia. Itt és most. Mindegy, hogy néz ki, nem számít. Most érez magában annyit, hogy lépjen. Előre vagy hátra.
Egy csókot szeretett volna. A csókot, amit még sohasem kapott meg, senkitől. Tudta, hogy ez most mindent eldöntene. És tudta, ha találkoznak, megkéri őt… vagy talán maga teszi meg. Az elsőt, ami az utolsó lesz. Vagy talán nem.
Egy pillanatig még megpróbálta lebeszélni magát, de hamar elhessegette a gondolatot. Csak nem fog meghátrálni! Lassan beütötte a számokat, és várt. Egy csörgés, kettő, három, majd beleszólt az ismerős hang.
- Szia.
- Szia, én vagyok. Figyi, csak azért hívlak, hogy pesten vagy most?
- Aha, most érkeztem.
- Jó, és van kedved találkozni?
- Hát most nem jó, mert még egy ideig itt takarítunk anyáékkal.
- Ja, ők is itt vannak?
- Aha.
- És később valamikor ma?
- Ne haragudj, de most nem jó, tényleg. De majd keress később!
- Jah, később már mindegy, most kellett volna. Mindegy, ebből most valószínűleg semmit nem értesz, de nem baj, nem is kell.
- Hát ja. Látod, nem jó, ha ilyen hirtelen akarod. Szólj hamarabb, ha be akarsz férni az időbeosztásomba…
- Az időbeosztásodba? – gondolta elhűlve a lány - Nem akarok. – mondta csendesen, a fiú valószínűleg meg sem hallotta.
- Majd keress, ha találkozni akarsz.
- Jó mindegy akkor. Ne sértődj meg, de valószínűleg nem foglak, csak most akartam. Tudom, hogy nem érted… Mindenesetre köszönöm, most adtál egy választ.
- Hát jó…
- Legyen szép napod! Szia.
Nem értette meg. De mindegy. Nem számított. Beszélni akart vele, egy csókért akart odamenni, és ő szinte sorszámot húzatott vele. Hirtelen annyira világos lett minden. Vége. Egyszerűen ennyi. Vége.
Eszébe jutott, mit érzett akkor, amikor kis híján összejöttek. Peregtek a képek, de már nem zaklatta fel. Talán szerelmes volt, talán lehetett volna belőle csoda, de ez sem számított már. Nem lett.
Ami azt illeti, eljátszották a lehetőséget. Talán mindketten hibáztak. Talán így kellett lennie. Talán még sincs közös sorsuk, ahogyan gondolta. Talán van. Talán már nincs visszaút. Talán van. Talán feléled még az érzés valamikor. Sok-sok talán, és igazán egyik sem számít már.
Sütött a nap, és ő mosolyogva tette le a telefont. Visszautasították, és ez olyan boldoggá tette! Megértette, hogy a fiú semmit nem képes megtenni érte, és ez így kevés. És furcsamód, ez valahogy mégsem bántotta. Vége volt. Szép volt.
