Pályaudvaron ölelkező szerelmesek, az ablakból könnyes szemmel integető rokonok, koporsó felett álló, gyászoló gyermekek, zokogó anya, aki fiát épp háborúba engedi… a búcsú mindannyiunk életének a része. Aki úton jár, búcsúzik. Ez szükségszerű. Egyes búcsúk véglegesek, mások csak rövid időre szólnak. Még olyan is van, amit várunk és örömmel tölt el, de még ilyenkor is marad valami űr utána. És az fáj. A búcsú fáj.

Mert valami, ami az életünk része volt, megszűnik. Az olyan elmúlásokon, ami örömet, megkönnyebbülést okoz, könnyen túlteszzük magunkat, míg egy szakítás vagy egy szerettünk halála után mély, talán sosem begyógyuló seb marad hátra. Ilyenkor nehéz elképzelni, hogy a búcsú jó is lehet.

Pedig az. Mert a búcsú, az elmúlás mindig valami újnak a kezdetét is jelenti. Lehetőséget, hogy az életünket egy új irányba tereljük. És a búcsú felszabadulás is, mert valahányszor elengedünk valakit vagy valamit, elvágunk egy köteléket, ami e földi élethez láncol, és a lelkünk egy kicsivel közelebb kerül a végső szárnyaláshoz.

Épp ezért szeretem a búcsút. Fura ezt kimondani, de így van. Korábban rettegtem elengedni még a legapróbb, buta kis szokásomat is, sőt még a fájdalmaimhoz is ragaszkodtam, de az évek megtanítottak búcsút mondani azoknak. Hiszen igazán csak az a miénk, ami a szívünkben van, maga a szeretet, és azt nem veszíthetjük el soha. A többi puszta önzés, nem más. Persze a mai pillanatig fáj megválni a legjelentéktelenebb dolgoktól is, de már tudom, hogy az életben minden egyes búcsú egy új tapasztalatot jelent, amivel idővel többé válunk.

Különben is, az emberi lét sajátossága a múlandóság, a birtoklás és elvesztés örök körforgása. Senki nem szeret belegondolni, hogy elveszítheti, akit vagy amit szeret, épp ezért kell kiélveznünk minden egyes percet, amíg a miénk, és ha már nem, boldogan emlékezni, hogy a miénk lehetett.

Maga az élet is ilyen: megszületünk, élünk, meghalunk. Szeretünk és elvesztünk, boldogok vagyunk és szenvedünk, nevetünk és sírunk… Látszólag egy helyben járunk, mert sosincs egy tökéletesen boldog vagy egy egészen szomorú pillanat. De tudod mit? Én épp ezért szeretem. Mert a fájdalom értékesebbé teszi a boldog perceket, és a boldogság reménye éltet, ha valami fáj. És ez az egység segít abban, hogy megértsük, az élet is elmúlik egyszer, de a kezünkben a lehetőség, hogy értékesebbé tegyük, amíg tart!