Egy szokványos augusztusi délután volt. Az idő egész nap valami baljós feszültséget sugárzott, az ő lelke mégis valahogy egyre és egyre reménytelibbé vált. Csak figyelte a felé kúszó felhőket, és hallgatta az ég egyre erősödő morajlását, fokozatosan készítve szívét az ünnepélyes pillanatra.

A szobájában olvasott a pillanat elérkezésekor, de amint meghallotta az első esőcseppek neszét, azonnal kirohant az erkélyre. Csak állt ott kitárt karral, és élvezte a testét permetező cseppeket. Felszabadító pillanat volt.

Korábban nem szerette, ha esett, a vihartól pedig egyenesen félt. Aztán az évek múlásával a félelemnek nyoma veszett, és ő egyre inkább kezdte élvezni a dühöngő morajlást, a sötétséget átszakító erőszakos tűzcsóvákat, a vadul süvítő szelet, mely úgy mozgatta a fák erős ágait, mintha azok könnyű selyemszalagok lennének. Az egészből valami misztikus, sötét erő áradt, aminek nem tudott többé ellenállni.

Alapjában véve szelíd, türelmes lány volt, de lelkében ezer szenvedély honolt, melyek nagy részét addig kénytelen volt elfojtani. A vihar megismerésével valahogy ezek a szenvedélyek felszínre kerültek, és valahányszor meghallotta egy villám lecsapódását, az ő szíve is vad lángokat szórt.

És most ott állt, szobája erkélyén, tökéletesen egyesülve a természet szenvedélyének eme kitörésével, lehunyt szemmel élvezte a testét ostromló könnycseppeket, melyeket az Ég hullatott oltalmazásul a mi bűneinkért.

Akkor, évekkel ezelőtt a lány megértette Isten és a Természet csodálatos egységét, az Erőt, mely eme természeti jelenségekben nyilvánul meg. És attól a perctől ő nem csupán az esőt látta, hanem Isten jelenlétét érezte annak minden szent cseppjében.

És most, ahogy állt ott, nem félelmében reszketett, hanem a megtiszteltetéstől, hogy Isten újra megmutatkozott neki, hogy újra átélheti az Ő érintésének csodáját, a vele való egyesülés szentségét. Elmondott egy csendes imát köszönetképpen, hálát adva az újabb lelki megerősítésért, hogy küzdelme nem hiábavaló, a jelzésért, hogy jó úton jár, és biztosítékképpen, hogy szövetségük, mely évekkel ezelőtt köttetett, örökké fennáll. A lány hálásan, a boldogság könnyeitől nedves arccal újra megismételte fogadalmát, mely szerint életét az Erő létének tanítására szenteli. Tudta, hogy a legjobb úton jár a lelki megtisztulás felé.

Aztán már csak csendes szemerkélés volt, ő leült a padlóra, és némán hallgatta a lélek eme felszabadító szimfóniáját…