Nemrégiben ahogy az otthonom egy eldugott részén kutakodtam, a lomok között egy érdekes kincsre bukkantam: egy fényesre csiszolt fa ládikára, tetején csodálatos rózsa intarziával. Akkor már tudtam, hogy a ládika nagy titkokat rejt, elvégre a rózsás dobozkák már csak ilyenek!
Hamarosan ki is derült, hogy igazam volt, valóban kincset találtam, bár akkor még nem is tudtam, mekkorát. A dobozban ugyanis régi, nagyon régi fotók voltak, csupa fekete-fehér, rajtuk esküvők, pufók kisgyermekek és családok vidám képei. Volt egy 1927-es, talán az volt a legrégebbi, számomra teljesen idegen emberek mosolyogtak vissza róla.
Találtam egy fotót, szépen felöltöztetett, hurkás baba volt rajta, úgy másfél-kétéves. Egy karosszékbe ültették, mellette kis asztalka, terítővel, virággal, amilyen a régi képeken lenni szokott. A csöppség arcán pedig ravasz mosoly, amolyan igazi rosszcsont-féle. Úgy sejtem, ez a kifejezés nem annyira a fényképésznek szól, mint inkább a mögötte ügyeskedő anyucinak vagy apucinak, aki megpróbálja elterelni a pici figyelmét a gonosz bácsiról, aki elvakít azokkal a hirtelen villanásokkal.
A következő képen is ő, ugyanazzal a háttérrel, de a ruha már eltűnt róla, csak valami fehér kis alsóruhát visel, és láthatóan kedvére van a változás, mert az a mosoly, ami az előző képen is ott volt, most még incselkedőbb, már-már grimaszszerű, és ettől az embernek olyan kedve támad, hogy odamenjen, és jól megdögönyözze. Már-már hallom azt a gyermeki kacagást, amitől elolvad az ember szíve, amitől a gondokkal terhelt felnőtt is átéli egy pillanatra azt az egyszerű, éteri boldogságot, ami a gyermekek számára még olyan magától értetődő.
Aztán látom ugyanazt a kisembert néhány évvel később, úgy öt-hatévesen. Bájos arcú, kedves tekintetű kisfiú lett belőle. Ebben a korban sok kép készült róla: egy öltönyben, nyakkendőben, mappával a kezében, akár egy miniatűr üzletember, egy másik kantáros nadrágban, aztán a barátaival, az állatkertben, kisoroszlánnal az ölében.
De mindegyiken ugyanaz az ártatlan, jóságos tekintet. Eszembe jutott, mit gondolhat vajon, mikor ezek a képek készülnek? Amikor az udvarban játszik a barátaival? Amikor az iskolában ül egy halálosan unalmas órán? Miről álmodik? Talán hogy szűcs lesz, ahogyan az édesapja? Vagy borász? Esetleg tűzoltó akar lenni? Vagy oroszlánszelídítő?
Csupa álom lehet még az élete, játék és boldogság. Mire gondolhat, amikor a jövőjébe tekint? Sikert lát, családot és boldogságot? Talán. Nem tudja még, hogy bár az élet valóban játék, a játékban olykor veszíteni is kell, és van, hogy ez a veszteség kínzó, és az ember szíve beleszakad. Nem tudja, hogy a játékban sokan csalnak, és gyakran a legjobb barátok okozzák a legkegyetlenebb bukásokat.
Ő még nem tudja, hogy hiába játszik végig szabályosan, a játékmester olykor mégis büntetést ítél neki. Van, hogy ki kell maradnia egy körből, és van, hogy vissza kell lépnie. Nem is sejti még, hogy az élet a világ legnehezebb játéka, ő csak azt az egyet tudja, hogy játszani azért mégiscsak élvezet.
Igen, sok mindent ki lehet olvasni egy kisgyerek szeméből, hiszen az élete akkor még csupán ígéret. De valamit megtanított nekem: hogy most is, több mint ötven évvel később, amikor az a kisfiú már rég felnőtt, már sok leckét megtanult az életről, férj lett és apa, még most is ott él a szemében az a tekintet, a kisfiú ártatlan, jóságos és ösztönösen bölcs tekintete. És én kívánom, hogy ez a tekintet még nagyon sokáig ragyogjon ugyanilyen töretlenül.
Édesapám, kívánok Neked nagyon boldog születésnapot, és mindig, ha visszaemlékszel a már mögötted álló évekre, vagy előrepillantasz a jövő felé, emlékezz a kisfiú bölcsességére, arra, hogy az élet játék, és hogy játszani mennyire jó!
