- Jójó, rendben, akkor jövő héten találkozunk, de hétfőn még mindenképp hívlak… én is nagyon örülök… szijaszija. – Vidám arccal tette le a telefont. Jövő hét… De most vissza kell mennie a többiekhez, befejezni a vacsoráját, amit a hirtelen jött telefon miatt szakított félbe. Új lendülettel indult a lépcső felé, majd megtorpant.
Női zokogás hallatszott. A szavakat alig tudta csak kivenni, de azt érezte, hogy az ő jelenléte most nemkívánatos. Aztán eszébe jutott, hogy a férfiak sétálni indultak, otthon hagyva a két nőt. Így gondolta, jobb, ha marad, ahol van. Leült hát a lépcső tetején, ott, ahol még nem láthatták, és hátát a korlátnak támasztva hallgatta az asszony panaszáradatát. Hamar rájött, hogy a probléma a férj, és az a negyven év , amit együtt töltöttek. – Az egyetlen jó az életemben a fiam! – zokogta drámaian az ismerős hang. A másik asszony csak hallgatott, talán egyetértésből, a saját sorsán merengve, talán csak azért, mert tudta, most hiába szólna.
Cigaretta füstje áradt fel az emeletre, és valami furcsa, nosztalgikus érzés kerítette hatalmába a lányt. Nem saját tapasztalat, inkább az ötvenes évekbeli fekete-fehér mozik füstös életérzése, amolyan Karády Katalinos hamvadó cigarettavég… Férfi és nő, két élet, egyazon út. Néha bohém, máskor szívet tépően fájdalmas. A cigarettafüst mint az élet leképződése, boldogság és kín kiszámíthatatlan váltakozása, kiszolgáltatottság a felsőbb hatalmaknak, amiben hihetünk ugyan, de valójában sohasem érhetjük el. És ahogy az időnk halad, egyesek belekeserednek a küzdelembe, míg mások valami ironikus nyugalommal tekintenek vissza.
Aztán hirtelen a zokogás elhalt, WC-fedél felcsapódása, majd víz zubogása hallatszott. A lány azon gondolkodott, hogy ez is mennyire beleillik abba a füstös, avítt, melankolikus életképbe: a konyhában, egy barátnő társaságában, titkon elfüstölt cigaretta, a be nem vallott bűn…
Aztán a hangok távolodni kezdtek, és ő egyedül maradt gondolataival a lépcső tetején. Lassan felállt, hogy érzelmektől dúlva üldögéljen kicsit az erkélyen, a csillagok oltalma alatt. Újra beszélgetést hallott, ezért csendesen lekuporodott a korlátra akasztott lepedők árnyékában. A késő nyári estéken tücskök zenéltek, muzsikájuk szinte teljesen elnyomta a hangokat. De ez akkor már nem is számított, gondolataiban hét határon túl járt.
Csak figyelte a feketén tündöklő égboltot, a fal és a korlát hagyta keskeny sávon át csupán a Göncöl-szekér rúdjának utolsó két csillaga látszott. Ahogy a fények megvilágították, egy fenyő sziluettje rajzolódott ki, pontosan középen, a két csillag alatt, hosszú, elnyújtott arcot formálva. Egészen mulatságos látvány volt. Mulatságos és egyben éteri. Az isteni egység újbóli megnyilvánulása.
A csendes elmélkedést a falun átsuhanó vonat zaja szakította meg, tökéletesen illeszkedve a rá telepedő hangulathoz. A vonat… monoton zakatolás, benne mégis annyi szenvedély… Az utazás: maga az élet. Állandóság, és benne mégis oly sok változás. Igen, ahogy mondják: az élet állandósága maga a változás.
És a vonat, akár az utazás maga… Ha figyelsz a részletekre, annyi titkot súg neked. Egymástól elválasztott vagy épp titkon szökésben lévő szerelmesek, rablások, gyilkosságok, féltékenység, a reménytelen élet elől vonat elé ugrott szerencsétlenek… Emberi sorsok milliói alakulnak itt. Nem véletlen, hogy annyi írót, zenészt ihletett már meg. Valóságos feszültség árad belőle, ki nem mondott fájdalmak emléke, a lélek legmélyebben rejtett titkai, az élet. De ha távolról nézed, nem más, mint állandó, monoton működés, sivár és ismeretlen. Mások élete… Vagy a tiéd, ha már leszálltál a vonatról. Ha elfásultál, belefáradtál az utazásba.
Ő még rajta ült. Izgalom fogta el, ha az előtte álló, hosszú útra gondolt, és remélte, hogy amikor a végére ér, nem könnyes szemmel fut majd a vonata után, csak ül majd csendesen a kabinjában, azzal a füstös, boldog melankóliával a lelkében, amit azon a napon érzett, a lépcső tetején.
Persze tudta, hogy az a füst az asszony számára egészen mást jelentett. Valószínűleg nem is jelentett semmit, és talán meg sem értené azt a hangulatot, ami a lányban ébredt, és ő ezer szóval sem tudná elmagyarázni, mert ott éktelenkedik közöttük az a hatalmas és áthidalhatatlan különbség, hogy ő még a vonaton ült, az asszony viszont már félúton kiszállt valahol.
És hogy van-e visszaút? Ifjú szíve azt mondatná vele, hogy visszaút mindig van, de talán téved. Talán vannak hibák, amelyek visszafordíthatatlanok, és amelyekért keményen megfizettet velünk az élet. Talán kijavíthatjuk majd azokat is, de az már egy másik életben lesz, egy másik vonaton…
